Itt-Ott, 1993 (26. évfolyam, 1. (122.) szám)
1993 / 1. (122.) szám
tartása... A 47 éves elzártság és tilos sorompók után nemzeti múltunk átértékelésén fogok munkálkodni továbbra is, csak jóval tudatosabban. Szellemi iránytűm: szégyellnivalóból a szeretnivalóba! ... Megismertem hiányosságaimat a magyar kultúra területén és elhatároztam ennek sürgős és folyamatos pótlását.” Legnagyobb élménye volt az a felfedezés, hogy a magyar nemzet szétszakítottsága nemcsak fájdalmas valóság, hanem értékteremtő lehetőség is, a világon szétszórt magyarság tapasztalatainak kölcsönös kicserélésével. Örömmel vállalkozik arra, hogy az új katolikus iskolában megszervezze a cserkészetet. Szemán György huszonhat éves főiskolai hallgató, Mátészalkán született, ott van állandó lakása. Édesapja MÁV dolgozó volt, szülei korán elváltak, tanítónő édesanyja nevelte. Érettségi után a Vám- és Pénzügyőrséghez került. A Ferihegyi repülőtéren dolgozott, majd a Pénzügyőrség Nyomozó Hivatalánál Budapesten. A katonai szolgálata letöltése után a Pénzügyőri Iskolát végezte el. Ekkor jött a nagy élmény, mely döntően befolyásolta életét. Egy nyári táborozás alkalmával édesanyjának segített és rádöbbent, hogy pályát tévesztett: pedagógus a hivatása. Kereste az alkalmat és sikerült felvételiznie a debreceni Tanítóképző Főiskolára, melynek másodéves hallgatója. Párhuzamosan végzi az egyházmegye katolikus teológiai tanfolyamát Debrecenben, mely hittan tanításra képesíti. A gödöllői táborban nagy meglepetés volt számára, hogy nemcsak magyarországiak vettek részt benne. Beszámolójában így ír: „Először féltem, hogy nem fogjuk megérteni egymást, de nagyot tévedtem. Volt ugyanis egy közös vonásunk, amit mi itthoniak nem is veszünk észre, nem becsülünk sokra, mert mindennapos dolog: magyarok vagyunk. Ezektől a fiúktól megtanultam, hogy ez a legfontosabb még akkor is — és akkor különösképpen —, ha nehéz magyarnak lenni. Számomra ez az egymásratalálás olyan érzés volt, mint amikor Juliánusz barát megtalálta elveszettnek hitt őseinket.” György a testvériségnek ezt a nagy élményét viszi magával Mátészalkára és akarja megvalósítani nevelői munkájában cserkészei és eljövendő tanulói között. Felvidék P. Árpád, huszonkilenc éves, Ágcsernyőn született, a tőketerebesi járásban. A királyhelmeci Magyar Tannyelvű Gimnáziumban érettségizett. Mivel nagyon szerette a madarakat, a kassai Állatorvosi Főiskolát végezte el és állatorvossá avatták. Felesége is állatorvos, egy leánygyermekük van, Zsigárdon élnek. Részt vett a SzMCsSz dunaszerdahelyi alakuló gyűlésén. A galántai körzeti cserkésztanácsban működik és aktív csapatmunkát szeretne végezni, ezért jelentkezett a táborra. Dolgozatában így ír: „Gödöllőn úgy ismertem meg a cserkészmunkát, mint a kisgyermek a látnikezdés gyönyörűségét!... A testvériség eszménye nagyon a szívemhez szólt... Rájöttem, hogy mennyi pótolnivalóm van magyar történelemből, irodalomból. A népdalokról nem is beszélve, hiszen kisgyermekkorom óta nem énekeltem azokat... Sok ötletet, útmutatást és gyakorlati tanácsot kaptam és megtanultam, hogy otthon hogyan valósítsam meg a magyar cserkészet eszményeit.” Társaival megismerkedve, Árpád arra is rádöbbent, hogy vannak magyarok, akik rosszabb körülmények között élnek, mint a felvidékiek. G. Tibor huszonkét éves, Dunaszerdahelyen született falusi földművelő családból. Édesapja termelőszövetkezeti dolgozó, édesanyja a háztartást vezeti. A család a Csemadok sokéves tagja, vallásukhoz a letűnt rendszer idején is ragaszkodtak. Tibornak már az alapfokú iskolában a magyar történelem és irodalom voltak a kedvenc tárgyai. Középiskolai tanulmányait egy ipari szakintézetben végezte és kitanulta a hajóépítés mesterségét. Kitűnő eredménnyel végzett és jutalmul elvitték egy kirándulásra az akkori Leningrádba. Egy csehországi városban teljesített másfél évig katonai szolgálatot, majd hazajött szülőföldjére és a komáromi hajógyárban dolgozott. Jelenleg önállósult és saját asztalosműhelyében bútorokat tervez és készít Izsapon. Legkedvesebb szórakozása a komáromi Magyar Színház előadásainak látogatása. Rendkívül hálás, hogy a gödöllői táborban elsajátította azokat a pedagógiai és lélektani elveket és módszereket, melyekre szüksége lesz saját csapata irányításánál. Ezt íija: „Vállaltam és a jövőben is vállalom azt az utat, melyet gróf Teleki Pál jelölt ki: emberebb embert, magyarabb magyart! Mit kaptam Gödöllőn? Egy rövid mondatban: mindazt, amit egy igazán hívő magyar embernek tudnia kell, hogy a jövőt építhesse.” F. Etelka harmincöt éves gyógyszerész Komáromban született, értelmiségi családból származik. Édesapja mérnök, édesanyja tisztviselőnő, mindketten nyugdíjasok. Férjével és két gyermekével élnek Komáromban. Etelka érezhető lelki örömmel gyakorolja azt a lehetőséget, hogy Szlovákia magyarlakta helységeiben és városkáiban negyvenöt év óta először magyar utcaneveket lehet használni [azóta ismét nem — szerk.]. így íija például: „Az alapiskolát az Eötvös utcai (volt Fuc’ik utcai) magyar iskolában végeztem.” Érettségi után Pozsonyban a Komensky' Egyetem gyógyszerészeti karát végezte és elnyerte a diplomát. Most mint gyógyszerész és egészségügyi nevelő dolgozik. Mindkét gyermekük tagja a komáromi Jókai Mór cserkészcsapatnak. Etelka a komáromi körzeti cserkésztanácsnak egyik tagja. Tábori benyomásait így foglalta össze: „A szeretet és a ragaszkodás olyanná tette a tábor légkörét, hogy mint 35 éves családanyának egyáltalán nem esett nehezemre a sok nálam jóval fiatalabbal és a néhány idősebbel azonosulni... Lehetőségem adódott arra, hogy a világ legváltozatosabb országaiból érkezett emberekkel az anyanyelvemen szót válthassak... A sors úgy adta, hogy egy ponyva alá került Washington, Debrecen, Budapest, Lakitelek, Nagyszőllős, Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Komárom és együtt maradt két hétig kemény, néha fárasztó munkában... Gödöllő ma számomra olyan, mint egy sípszó a vasúti állomáson: no, indulj! S hogy merre? Ezt mutattátok meg ti nekem.” Kárpátalja R. Mihály harminchét éves szakmunkás Munkácson született református munkáscsaládból. A helyi magyar tannyelvű középiskolában érettségizett. Jelenleg a Munkácsi Műszergyárban dolgozik mint vasesztergárrr-OTT 26. ívf. (1993), 1.(122.) szám 9
