Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
kezdődött. Az az erdélyi irodalom amelyet sajátságosabban erdélyinek és nem összmagyarnak nevezünk, mint mondjuk a Mikes Kelemen korabeli periódusban, amikor ugye más perspektívából ítélhettük meg ezt a magyar szellemi jelenséget. Azzal is kezdődött ez az irodalom, hogy egy menekülő tömeggel szembe ment egy Benedek Elek. Amikor százezrek nyugat felé menekültek, akkor Benedek Elek kelet felé indult el, és szembetalálkozván ezzel a többszázezer magyarral, arról próbált vallani nekik, hogy: emberek, menjünk vissza és próbáljuk megmenteni az országot egy más országon belül, egy más hatalom alatt. Nem sokan hallgattak reá, de a sznobériától, az irodalom játszadozóitól, a sorsvállalástól idegenkedőktől hálaként megkapta végül is azt a pecsétet a homlokára, hogy nem író. Benedek Elek, a magyar mese- és mondavilág csodálatos hagyatékának a megteremtője, tíz-húsz-harminc regény, könyv, szociológia, történelem és egyebek szerzője nem író, mert nem elég modern, hanem egy népi, nemzeti ócskaság, mucsaiság. És megkapták számtalanon ezt a pecsétet a sznobériától azért a szolgálatért, amelyet az erdélyi dráma körülményei között tettek egy népnek a fennmaradásáért. Benedek Elek a csodálatos metaforája ennek az erdélyi irodalomnak: a szembemenő ember, a szembemenő szándék, a szembemenő próbálkozás. így született meg az, amit mindannyian ismerünk, a két világháború közötti erdélyi irodalom, így születtek meg azok a művek, amelyeknek tekintélyes része a klasszikus magyar irodalom értékálló sorozata, akkor is, ha kritikai értékelése nem minden tekintetben egyértelmű. Nekigyürkölőzött egy kis erdélyi csapat, hogy erdélyi irodalmat teremtsen olyan körülmények között, amikor minden oldalról a magyarság teljes megsemmisítésének a folyamata vette kezdetét. Ugyanis Trianonnal vette kezdetét az olyasfajta megítélése a legyőzöttnek, amely annak előtte ismeretlen volt, nagyrészt, az európai háborúskodások történetében. Annak előtte minden esetben békét kötöttek, és győztesek és legyőzöttek egymás mellett folytatták az életüket ilyen vagy olyan engedmények árán, de semmiképpen sem került sor arra, hogy a levertet, a legyőzöttet teljes egészében megsemmisítsék. Trianonban viszont megsemmisítették az ezeréves magyar államot és egy mészárlásnak a színhelyén kellett újra országot, közösséget és szellemi életet teremteni. Fejtő Ferenc meggyőzően ír arról legújabb könyvében, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia nem „összeomlott”. Még mindig erről beszél az egész világ, hogy összeomlott! Nem omlott össze, hanem feldarabolták, lemészárolták, feltrancsírozták és szétosztogatták. Szétosztogatták ajándékképpen olyan irányba, ahol a pusztulása tovább folytatódott és ahol mint hadizsákmányt kezeltek népeket, területeket és ezer év alatt felépített anyagi világot. Ahol tehát elkezdődhetett folytatásképpen a hetven évig — ezideig hetven évig — tartó fosztogatás, amit egy ilyen mészárlás és országdarabolás után Európa és a nagyvilág segédletével véghezvittek a győztesek. Azt hiszem, hogy nincsen magyar, aki nem kívánja Clemanceau úrnak azt, hogy soha ne legyen nyugta se csontjának, se semmilyen porcikájának, amely megmaradt még az anyagi világ-14 (TT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) *zám ban, azért az iszonyatos bűnért amit ő és társai elkövettek egy nép ellen. Ott indult tehát ez az irodalom, amikor gyarmati sorba juttattak egy kétmilliós népet, egy országharmadnyi területet és egy olyan civilizációt amely ritkaság volt Európában mind természeti, mind emberi, mind építészeti hisztorikus értékeit tekintve. Ott kezdődött ez az irodalom, amikor elkezdték fosztogatni anyagi értékei után lelki-szellemi értékeiben is, vagyis amikor beindult az erőszakos asszimiláció gőzhengere, amelynek útja tart a mai napig is és amelynek a megítélésében sajnálatos módon oly sok az ellentmondás a magyar szellemi és politikai életben. Csak záijelesen: micsoda szégyen és gyalázat egy ilyen drámai sorozat után azt állítani, hogy a magyar kormány „nem elég érzékeny” a szomszédnépek nemzeti érzékenysége dolgában és elrontja a két ország viszonyát azáltal, hogy egyáltalán szóbahozza a megsemmisítésre ítélt kisebbségeknek a sorsát. Micsoda gyalázat és szégyen az a belpolitikai élet, amely egy Vásárhelyen fejszével összeroncsolt — majd Budapesten egy pártszékház oldalán mementóként kiállított — Petőfi-emléktáblát úgy kommentál, hogy „a nacionalista magyarság már megint bántja a marosvásárhelyi becsületes románságot”! Amely összetörte ezt a táblát — és a tábla körül gyülekezőknek a fejét, természetesen. Ezek úgynevezett liberális körökből eredő vélekedések voltak a Petőfí-tábla kitételekor, Budapesten. (Különben a Magyar Narancs című lapban jelent meg.) Elkezdődött tehát ennek a népnek az erőszakos asszimilációja és az a romlás és fosztogatás, amelynek nem jutottunk még a végére. Ilyen körülmények között akadt egy fiatalember, huszonhat éves volt, báró Kemény Jánosnak hívták, aki az örökségét, a családi örökségét ajánlotta fel az erdélyi magyar irodalomnak a megteremtéséhez. Akadtak azután erdélyi magyar férfiak, a szellemnek kiváló emberei, akik a maguk szűkös anyagi viszonyai között elindították ezt az irodalmat olymódon, hogy az Erdélyi Helikon 1940-ig már a szellemnek egy ragyogó vonulatát vezette be az összmagyar szellemiségbe, köztük olyan királyfiakat és immár királyokat, amilyen Tamási Áron volt. Elindult hát egy olyan csapat, amely megpróbált szembeszállni mindazzal, ami Erdélyben történt, és amikor eljutott addig, hogy valóban komoly értékekkel büszkélkedő erdélyi magyar irodalomról beszélhettünk, amikor egy Babits Mihály — különben az úgynevezett urbánus vonulatnak tulajdonképpen a legnagyobb magyar alakja — amikor egy Babits Mihály hajtott fejet ennek az erdélyi irodalomnak az alkotásai előtt, mindenekelőtt az Ábel a rengetegben értékelésekor, röviddel azután újból olyan fordulata következett be a történelemnek, amelyik újabb vércsapolást jelentett, újabb veszteséget és újabb tömegeknek az elvándorlását Erdélyből. Megrendítő, ha arra gondolok, hogy tanúja lehettem és valamennyire talán részese egy felívelő szellemi életnek és egy hatalmas omlásnak és pusztulásnak, ami Erdélyben történelmi méreteket öltött. Tanúja és részese lehettem annak, ahogyan összeomlott a két világháború közötti korszak erdélyi világa és ahogyan
