Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
másodízben is elkezdődött az iszonyatos fosztogatás Erdélyben. A szellemi, a művelődési, az anyagi fosztogatás, talán még nagyobb vehemenciával mint amit az első világháború után tapasztalhattak vagy tapasztalhattunk későbben magunk is. Amikor a kolozsvári színházat át kellett adni az új hatalomnak, ez valójában csak szimbolikus, szomorú és gyásszal teli jelképe volt mindannak, ami Erdélyszerte történt, egészen a legutolsó falvacskáig. Amikor ki kellett költözniük a magyar színészeknek a kolozsvári Nemzeti Színházból, akkor vette kezdetét az a folyamat, amelyről most kell majd szólanom. Azért, hogy akit érdekel, megtalálja az összefüggéseket egy mostan létező erdélyi irodalom és egy erdélyi történelmi sors között. Megrendítő, ha csak futólagosán megpróbálom felvázolni azt, hogy azok az emberek, akik a két világháború között megteremtették — egyrészt az Erdélyi Helikon, másrészt baloldali körök körül csoportosulva — az erdélyi magyar szellemi életet, hogy ezek az emberek miként omlottak össze 1944-gyel kezdődöleg. Az a fiatalember, aki báró Kemény János volt és aki huszonhat évesen elindította a Helikon mozgalmat és aki a régi kastélyban évenként adott helyet a Helikon társaság találkozójának, az az ifjú báró, aki harmincezer hold erdejét áldozta 1940-ig a kolozsvári magyar színház fenntartására, az az ifjú báró, aki feleségével együtt pályázatot hirdetett meg, minek eredményeképpen megszületett az egyik legcsodálatosabb magyar irodalomtörténet, Szerb Antal Magyar irodalomtörténet-e, a százezer lejes Kemény János díjjal jutalmazott mű, az a Kemény János végül is Marosvásárhelyt, mindénétől megfosztva, emberségében megalázva, megcsúfolva, cigány munkatársaival meszet égetett és oltott az 1950-es esztendőkben, hogy népes családját egy munkatelepen fenntartsa. Tragikus volt ennek a csoportnak a szétszóródása más vonatkozásokban is. Egy Nyíró József elhagyatottan, megcsalatottan és kétségbeesett kiáltásokkal pusztult el nyugaton, menekültként. Bánffy Miklós, aki a „nagyúr” volt ebben a csapatban, kolozsvári palotájának meghagyott egyetlen szobájában fogadott engem, aki el tudtam beszélgetni vele arról, hogy mik a tervei és elgondolásai, íróként, az elkövetkezendő évekre nézve. Ennek a csoportnak a tagjai közül kerültek azután ki a megbélyegzett „nacionalisták”, mint Tamási Áron, aki nem jöhetett haza hosszú időn keresztül, mert azzal fenyegették, hogy hadbíróság elé állítják, mert a románokat „gyalázta” valamilyen nyilatkozatában 1940-ben, holott csak Surgyelánról beszélt, aki nem volt más, mint az a román csendőr, aki egyik legékesebb példája annak, hogy miként züllött az egész Székelyföld gyarmati sorsba. Ezek az áldozatok és ezek az üldözött magyar írók vártak a történelem szerencsés fordulatára Erdélyben, hogy valamilyen módon visszakerülhessenek régi olvasóikhoz. Feljött ezekkel szemben 1944 után egy baloldali, munkásmozgalmi irodalmi vonulat, köztük tehetségtelen és tehetséges emberekkel, természetesen. Jött a régi áldozati nemzedék nyomában egy új — és nyugodtan mondhatjuk: ugyancsak áldozati — nemzedék. Mert ezek az emberek, akik az emberi méltányosság és igazságosság baloldali jelszavainak a hitében indultak a második világháború után irodalmat teremteni, végül mind, mind, egy-két kivételtől eltekintve, úgy haltak meg kétségbeesett csalódások közepette, életművüknek a romjain. Úgy haltak meg ezek az emberek, Erdély szellemi életének a kezdetén a biztató jelek emberi hordozói, értékek hordozói, hogy már mindahány reszketeg és sírógörcsökben fetrengő férfiú volt. Fájdalmas volt számomra azt látni és tapasztalni, hogy ezek a kemény, konok baloldali férfiak, akik voltak ők 1944-ben — ahogyan én kisdiákként, gyermekként, valósággal — megismertem őket; hogy ezek a konok és kemény férfiak miként lettek szánalmas, sírógörcsben fetrengő idegroncsokká egy eszme áldozataiként, miként állapították meg, hogy öncsalásuk áldozatai lettek. Láttam Nagy Istvánt, a Németh László által oly nagyrabecsült munkásírót, összeesetten, testileg és lelkileg roncsként zokogni, hogy miként lehetséges egy eszmének ilyenszerű iszonyatos eltorzulása, mint ami lett az ő baloldali eszméiből. Láttam Kacsó Sándort, Tamási Áron legjobb barátját, a baloldali újságírót és rettenthetetlen kisebbségi harcos főszerkesztőt, a Brassói Lapok évtizedeken át dicsőségesen munkálkodó ragyogó publicistáját — és kevésbé ragyogó regényíróját — sírógörcsökben zokogva szánni-bánni azt, hogy nem ismerte fel, hogy merre vezet ez a történelem. Láttam összeesni Asztalos Istvánt, Horváth Istvánt, a népi irányzat igen nagyrabecsült tagjait, akiket egy Móricz Zsigmond dicsért meg egy egész nemzet előtt; hallottam őket összetörtén és kiábrándultán beszélni arról, hogy micsoda megcsalattatásnak lettek az áldozatai. És áldom a sorsomat azért, hogy mellettük — Isten tudja miért, de valószínű a családnak erős nyomására — nem hagytam magam, csak átmenetileg, elsodortatni attól a lelkes bizakodástól, amely sorra kapta el őket. Okkal, hiszen a szegénység iszonyú mélységeiből jöttek föl megtapasztalni egy viszonylagosabb jólétnek a beköszöntését. Tehát szemem előtt pusztult el ez a másik generáció is, de nemcsak emberileg, hanem művészileg is. Mert megtapasztalhattuk, hogy ebben a sorsban, amely végül is egy totalitárius rendszer messianisztikus eszméinek a körülményei között az irodalomban is csak annak adott helyet, ami ezt az eszmét szolgálta; hogy ilyen körülmények között a legkomolyabb értékeinket is elsodorta ez a szél és aki megkapaszkodott, az szerencsésnek mondhatta magát, mint jómagam is, amit elsősorban inkább az ifjúságomnak köszönhetek mintsem valamelyes titkos képességeimnek. Ez az erdélyi sors kényszerítette végül is — hogy mostmár nagyot ugorjak — az elmúlt évtizedekben a megmaradt magyar írókat arra, hogy próbáljanak őszintén visszafordulni a saját életük és népünk léte felé és arról beszéljenek amit látnak. Nem volt ez sem egyszerű és nem volt könnyű, mert elkaptak bennünket a lelkes bizakodások és akinek nem volt olyan családi kötöttsége, mint nekem, az bizony nehezebben került vissza abba a világba, amelyet ábrázolni óhajtott volna. És újabb küzdelmek elé kerültünk, amelyek nem annyira irodalmiak, mint inkább társadalmi és politikai küzdelmek voltak. Ebben a társadalmi és politikai küzdelemben tapasztalhattuk azt, hogy miként semmisül meg a romániai magyar kisebbITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám 15
