Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
három esztendőben elért eredményeiket veszélyezteti, de egész politikai és kulturális intézményrendszerüket, sőt puszta létüket is. Éppen ezért a kárpátmedencei magyar népcsoportoknak még tudatosabban, módszeresebben és gyorsabban kellene végrehajtaniok a saját körükben a polgárosodást és ezzel együtt a nemzeti identitás megerősítését. Igen nagy szükség van arra, hogy a kisebbségi magyarság mindegyik szomszédos országban messzemenően éljen a privatizáció (reprivatizáció) és a piacgazdaság törvényes lehetőségeivel. A Trianon után kisebbségi sorba taszított magyarságnak eredetileg igen nagy gazdasági ereje volt, ez különben kulturális erejével együtt szinte ellensúlyozta a többségi népek számbeli erejét. Éppen ezért az utódállamok arra törekedtek, hogy törvényes és törvénytelen eljárásokkal: foldelkobzásokkal, protekcionista intézkedésekkel gyengítsék azt a magyar erőt, amelyet aztán szinte teljesen szétziláltak az államosításokkal és kolhozosításal operáló kommunista diktatúrák. Az erdélyi, a felvidéki és a kárpátaljai magyarság ma szinte nincstelenül áll, a reprivatizációs rendelkezések mindazonáltal lehetőséget adnak számára, hogy legalább kisrészben visszaszerezze elkobzott gazdasági erőforrásait. Fejlettebb munkakultúrája, gazdálkodási hagyományai pedig alkalmassá teszik arra, hogy helytálljon abban a piaci versenyben, amely a régióban szinte mindenütt kibontakozik. A gazdasági megerősödés elősegítheti a polgárosodást és a társadalmi modernizációt, egyszersmind lehetőséget ad a nemzeti identitástudat helyreállítását szolgáló intézmények megalapozására, illetve körének bővítésére. A kisebbségi magyarságnak persze mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy számaránya és politikai ereje szerint létesíthessen és fejleszthessen tovább ilyen intézményeket az állami intézményrendszeren és természetesen a költségvetésen belül. Azzal mégis számolnia kell, hogy a jogaiért vívott harca időről-időre a többségi nacionalizmus és a fölötte álló kormányhatalom ellenállásába ütközik. Éppen ezért gazdaságilag is fel kell készülnie intézményei védelmére, és áldozatokkal is ki kell bővítenie ezeknek az intézményeknek — az iskoláknak, a lapoknak, az irodalmi folyóiratoknak, a könyvkiadóknak — a rendszerét. Ugyanúgy, mint a két világháború közötti korszakban, amidőn az Erdélyi Szépmíves Céh, az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz, a Magyar írás, a Kalangya — az egyetemes magyar kultúra legértékesebb és legnépszerűbb intézményei közé tartozott. A kisebbségi magyar intézményrendszer védelme és erősítése elképzelhetetlen az anyaország, a magyar állam és bizonyos mértékig a nyugati világban élő tehetősebb magyarság tevékeny és kiszámított közreműködése nélkül. A magyar állam és a magyar társadalom a két világháború közötti időben is sokat és szívesen áldozott a kisebbségi sorba szorított kárpát-medencei magyarság kulturális (és politikai) önvédelmére. Ezt a készséget, amely különben ma messzemenően megtalálható, ésszerű módon, jól tervezett programok keretében kell érvényre juttatni. Mindenekelőtt a határokon túli magyar kulturális intézmények: folyóiratok, lapok, könyvkiadók támogatásában. Arra azonban ügyelni kell, hogy a támogatás ne legyen politikai beavatkozás, ezt nemcsak a magyarság közép-európai helyzete sínylené meg, hanem a kisebbségi magyar népcsoportok autonómiája is, amelynek mindenképpen belső forrásokból, saját erők által kell kiépülnie. Leginkább pedig arra kellene törekedni, hogy a kisebbségi magyar politikai életbe ne kerüljenek át a hazai pártharcok, illetve az egymással küzdő magyarországi politikai erők ne próbáljanak maguknak a kisebbségi magyarok közül segédcsapatokat toborozni, és ne próbáljanak közöttük politikai viszályokat kelteni. Az ilyen törekvés sem a kisebbségi magyarságnak, sem az egész magyarságot átfogó nemzeti stratégiának nem volna érdeke. Közép-európai dezintegráció A kisebbségi magyarságot is magába foglaló magyar nemezeti integrációról beszélvén nem kerülhetjük meg azokat a dezintegrációs folyamatokat, amelyek ma a közép-európai régióban (az egykori szovjet csatlósállamok körében) zajlanak. Közép-Európa térképe történelmileg nézve mindig színes kövekből álló kaleidoszkópra hasonlított: erőszakos kezek időnként jól megrázták ezt a sokféle színből összerakott alakzatot, s egyszeriben minden megváltozott: nagy emberi közösségek állami hovatartozása, városok és falvak elnevezése és etnikai jellege. Egymással gazdasági „szimbiózisban” élő városok között egyszeriben vámsorompók zárták el az utakat, és sajátos huszadik századi abszurdumként megjelentek a térképen az olyan vasútvonalak, amelyek szinte a semmibe vezettek, minthogy a határövezetben fel kellett szedni a síneket. Holott pl. éppen a valamikori északi, keleti és részben déli magyar határ, az, amelyet a Kárpátok karéja alkotott, egész Európa leginkább állandó államhatárai közé tartozott. Ebben a tekintetben csak a Pireneusokban húzódó francia-spanyol határ előzte meg. Nemcsak az egykori Jugoszláviában végbemenő folyamatokra gondolok, mikor ig'a korábban jól szervezettnek és központosítottnak tudott titoista állam legalább öt külön köztársaságra oszlik, és a nagyszerb nacionalizmus erői valóságos irtóháborút folytatnak az önállóságra törekvő népek ellen. Ugyanis a szemünk láttára bomlik fel a korábban ugyancsak szilárdnak és konszolidáltnak tartott Csehszlovák (majd Cseh és Szlovák) Köztársaság is, és az új szlovák államnak magának is belső feszítőerőkkel kell megküzdenie. Ilyenek pl. azok a törekvések, amelyek az új köztársaság déli területein többséget alkotó magyarság helyzetéből adódnak: a szlovák államnak választani kell a széleskörű magyar területi és kulturális autonómia létrehozása és aközött, hogy a jogbiztonság nélküli létre kárhoztatott hétszázezres magyar népcsoport egyszerűen hátat fog fordítani a köztársaságnak. Napirendre került a Kárpátalja államjogi berendezkedésének az ügye is, minthogy a kijevi politika lényegében egységes ukrán államot kíván, a területen többségben élő ruszinok viszont mindinkább az autonóm Kárpátaljai Köztársaság tervét részesítik előnyben: általában az ukrán határokon belül, néhányan viszont visszatérve a csehszlovák állam kereteibe, en-ITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) *zám 9