Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)

1992 / 3. (121.) szám

nek föderációs vagy konföderációs elrendezésén belül (már ha lesz ilyen). Ugyancsak mozgásban van a kommunizmus évtizedeiben legalábbis államjogilag konszolidáltnak tetsző román államegyüttes: Moldávia (Beszarábia) nyilvánvalóan, persze nem konfliktusok nélkül, visszatér a bukaresti kormány uralma alá. A két román állam teljes integrációját mindazonáltal nehéz lesz megvalósítani, inkább valamiféle konföderáció képzelhető el, ez pedig minden bizonnyal ráirányítja arra a figyelmet, hogy Románia valójában mindig is egymástól eltérő karakterű országrészek mesterséges együttese volt, ma is az, és ez előtérbe helyezheti pl. a moldvai vagy erdélyi föderációs elképzeléseket, de mindenképp nagyobb lökést adna az erdélyi magyarság autonómia-törekvéseinek.

Az mindenesetre kétségtelen, hogy a közép-európai térségnek az a szerkezete, amelyet az 1919-1920- as Saint Germain-i és trianoni békeszerződések és az 1947-es párizsi szerződés létrehozott, mára megbukott. Mindenekelőtt megdőlt az utódállamok nacionalista megszervezői által kezdeményezett és a „békecsináló” nagyhatalmak által szentesített közép-európai regionális berendezkedés két fontos nemzet- és államideológiai oszlopa: a „csehszlovákizmus” és a Jugoszlávizmus”. Mindkettő politikai fikciónak és mítosznak bizonyult, s ugyanúgy negatív fogalommá vált, mint a „proletárdiktatúra” vagy a „szocializmus”. Azt most már a nyugati békecsinálók mai utódai is kezdik felismerni, hogy Trianon és Párizs nemhogy megszüntette volna a régióban uralkodó nemzeti-nemzetiségi feszültségeket, inkább megsokszorozta és elmérgesítette ezeket. Ahogy mondani szokás, egyetlen vegyesnemzetiségű nagyállamból (a Monarchiából) létrehozott három vegyesnemzetiségű kisállamot (Csehszlovákiát, Jugoszláviát és Romániát). Legutóbb Francois Miterrand elnök ismerte el, hogy „a békét mindig a győztesek diktálták, akik általában a szemet szemért, fogat fogért elvet alkalmazták... e század összes békeszerződései, főleg az 1914-1918-ig tartó háborút követő szerződések..., de ugyanúgy az 1945-ös szerződés is... mind igazságtalanok voltak. A győztes dicsőségét, hatalomvágyát vagy azonnali érdekeit szolgálták, mindig is figyelmen kívül hagyták a történelmi, földrajzi, szellemi vagy etnikai realitásokat. Az elkövetkező háború drámája mindig le volt írva az azt megelőző békeszerződésben”.

Az első világháború befejezése óta eltelt közel háromnegyed évszázad mindenesetre azt tanúsítja, hogy a nagyhatalmak (és az utódállamok) politikája nem a közép-európai régió stabil újjászervezéséhez, hanem minden józan megfontolást nélkülöző és többnyire erőszakos szétzilálásához vezetett. Trianon és Párizs nem hozott olyan rendet, amely a korábbinál igazságosabbnak bizonyult volna, ellenkezőleg politikai káoszba taszította a Baltikum és az Adria között elterülő térséget, mindig forrón tartotta a nacionalista intoleranciát és újjáélesztette a nemzeti konfliktusokat. Következésképp az éppen soron következő expanzionista birodalomnak és ideológiai diktatúrának szolgáltatta ki a közép-európai népeket. Ezért is jelenik meg a nyugat-európai politikai szakirodalomban a „vissza 1914-hez” gondolata, amely mindenekelőtt azt szorgalmazza, hogy újra kellene gondolni az 1918

10 [TT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám

után végbement közép-európai változásokat. Jugoszlávia immár bekövetkezett és Csehszlovákia hamarosan bekövetkező felbomlása már ennek a politikai kényszerűségnek a következménye. Eszembe jut Kuncz Aladár 1929-ben írott tanulmánya, az Erdély, az én hazám, amely a transzilvánista irodalom programját fejtette ki. Az Erdélyi Helikon tudós szerkesztője itt az irodalmi és politikai dezintegráció és integráció egymást kiegészítő folyamatairól beszélt: „Európa a termékeny, haladó szellemű nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el. Előbb össze kell törniök a műegységeknek a lehető legkisebb darabokra, hogy egy új és összegező szellemi áramlat megcsinálja belőlük a valódi egységet”.

Közép-Európa eszázadi története: az egymást váltó, szüntelenül egymás ellen ható integrációs folyamatok története. Az Osztrák-Magyar Monarchia által létrehozott és hosszú időn keresztül fenntartott integrációt a vesztes háború után bekövetkezett — a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozó — dezintegráció, majd a művi úton előállított „csehszlovák”, Jugoszláv” (és „nagyromán”) államrezonra épülő integráció követte. Ezt az államrezont sodorták el az 1938 és 1941 között végrehajtott határmódosítások (ezeknek a későbbi felszámolását nem az kényszerítette ki, hogy igazságtalanok lettek volna, hanem hogy az új térképen ott volt Ribbentrop és Ciano kézjegye), illetve a csehszlovák és a jugoszláv állam akkor a német és olasz erőszak hatására bekövetkezett felbomlása, majd ugyanezt az államrezont erősítette meg az 1945 utáni csehszlovák, jugoszláv és részben (mert csak Eszak- Erdélyre, Beszarábiára nem kiterjedő) román restauráció. És most az akkor újjáépített integrációt váltja fel az újabb dezintegráció, amelynek következtében Közép-Európa térképe ismét átalakul.

Ez a dezintegrációs folyamat egyszersmind a történelem ítélete a művi úton létrehozott kisállaim integrációk fölött. Ezek mögött az integrációk mögött ugyanis sohasem az érdekek kiegyenlítésének valamiféle demokratikus konszenzusra épülő „nemzetekfólötti” elve, hanem mindig egy olyan nemzetállami eszme állt, amely tkp. nem tudta eredményesen megszervezni magát az államot sem: következésképpen csupán egyetlen uralkodó nemzetet (pl. a csehet, a szerbet vagy a románt) képviselt, és képtelen volt kielégíteni a nemzeti kisebbségek jogos kívánságait. Márpedig a közép-európai régió igazi rendezése és konszolidációja csak akkor következhet be, ha a térség államai szakítanak a nemzetállami berendezkedéssel, kivált ennek etnokratikus szélsőségeivel, és úgy oldják meg a nemzeti kérdést, hogy egyetlen népcsoport se érezhesse „kisebbségi” létre kárhoztatva önmagát.

Hogy a kívánatos új integrációnak mi lesz a formája, egyelőre nem tudható. Lehet az európai államközösség (ehhez persze csak a régió fejlettebb országai tudnak majd csatlakozni), lehet egy középeurópai konföderáció („Duna-konföderáció”), lehet a „Visegrádi Hármak”, illetve Szlovákia önállósodásával: „négyek”) szorosabb gazdasági és politikai összefogása, lehet akár a Habsburg-monarchia (amelyben az uralkodó személye képviseli a „nemzetekfeletti” elvet). Most mindenesetre a veszedelmes konfliktusokkal