Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
szerekkel érvényesítheti követeléseit, és hogy egy kisebbség hogyan szorítja vissza lépésről-lépésre a faji előítélet dogmáit, s milyen módsszerekkel küzd állampolgári jogaiért. Mondjuk el azt is, hogy egy képviselőnek megírt okos levéllel hogyan és miért lehet kisebbnagyobb eredményeket elérni! Ehhez persze megint az kell, hogy ismerjük azt, amit közvetíteni akarunk, hogy magunk is részt vegyünk a demokratikus intézmények használatában, javításában, alkotásában. Mennél inkább részt veszünk az amerikai társadalmi és politikai életben, annál hasznosabbá válhatunk Magyarország számára is. Ezért fontos erősíteni a fiatalok között megindított jogvédelmi szemináriumokat, kiteijesztve azokat az egész tagságra. Ugyanebből a gondolatból kiindulva az MBK élesztője lehet a Koalíció, a Világszövetség amerikai tagozata, az amerikai politikai pártok magyar részlegeinek életében is. Mindezt abból a célból, hogy a magyar jogvédelem elérje azt a szintet, amely a görögök, zsidók és más népeknél természetes. Odakiáltani bárkinek, akit illet: Ne bántsd a magyart! Magyar vallás? Az MBK megalakulásakor sok szó esett arról, hogy lehetséges-e a magyarságot vallásos elszántsággal vállalni. Bár ez a gondolat azóta háttérbe szorult, legfontosabb elemei továbbra is érvényesek: a szeretet, a szolgálat és az igazságosság társaink iránt. Cseh Tibor ezt így fejezte ki: fogcsikorgatva is szeretnünk kell egymást. Ez a szeretet az összekapcsolója és az ereje a Magyar Baráti Közösségnek. Ettől még lehet különböző a véleményünk, pártállásunk, világnézetünk, vagy a magyarság jövőjéről való elképzelésünk. □ Kurcz Béla (Budapest): Vissza az „óhazába” Édesapja Szabolcs-Szatmárban volt tanító. Az 56-os forradalom után arra kényszerült, hogy nyakába vegye a nagyvilágot. A tengerentúlon beiratkozott az egyetemre, professzor lett. Azon munkálkodott, megtartsa magyarnak azt a közösséget, amely környezetében letelepült. Ezt a felelős kötelességet örökítette gyermekeire is. Leánya az Egyesült Államokban született, amerikai környezetben cseperedett fel. Talán a sors fintora, hogy az alábbi interjú Budapesten, az Árpád híd pesti hídfőjénél lévő lakótelepi lakásban készült. Piroska ugyanis visszatért ősei szülőföldjére, s jelenleg másfél esztendős kislányát gondozza. — Szükségszerű-e vajon, hogy ha a harmadik nemzedéket is meg akarjuk tartani magyarnak, akkor az utódok útja visszakanyarodjék a Kárpát-medencébe, a Duna-tájékára, az „óhazába”? — firtattam elsőül Nagy Piroskától. — Nem szükségszerű, hogy visszafele kell megjárni az utat. Én hazajöttem ide, mert itt éreztem igazán itthon magam. De, ha kislányom is kint születik, akkor is magyarnak neveltem volna. — Mi kell ahhoz, hogy valakit magyarnak lehessen megtartani? — Annak a biztos tudata és érzése: én is magyar vagyok, s ezt tovább kell adnom, át kell plántálnom utódaimba is. Hogy legyen folytonosság. Hogy tartozzunk valahová. — Tulajdonképpen mi hozta ide Magyarországra? — Több nyarat töltöttem Magyarországon, s nagyon megtetszett ez a környezet, az itt élő emberek gondolatvilága. Úgy éreztem, vissza kell jönnöm ide újra és újra. Aztán felébredt bennem a vágy, jó lenne itt tanulni. Végül is ösztöndíjat kaptam: a bölcsészkaron néprajz szakra jártam. De nem tagadom, amíg fiatal az ember, kalandvágy is munkál benne. — S mi vonzotta egy diktatúra alatt senyvedő országba? — Soha nem azonosítottam Magyarországot azzal a rendszerrel, ami itt uralkodott. Most sem. Ez is csak olyan ország, ahol emberek laknak, s hatalmak, kormányok jönnek-mennek, az emberek pedig maradnak. A diktatúra valahogy mellékes volt akkor, sőt még izgalmas is, hiszen szabad hazából érkeztem a szabadságra évszázadok óta vágyódó országba. Akkor még nem voltam tudatában annak: a kommunista rendszer mennyire megváltoztatta, önmagából kiforgatta, lelkileg megnyomorította az embereket. Azt képzeltem, bár ez a rendszer létezik, de az emberek tudják, ez nem jó, s igyekeznek benne valahogy emberhez méltóan élni, vagy előbb utóbb megváltoztatni azt. — Mit jelentett Amerikában magyarként élni? — Identitásom egyik alapkövét. Otthon mindig magyarul beszéltünk, magyarul olvastunk, magyarul gondolkoztunk. Ez voltam én. És a barátaim tudták: szombaton nem számíthatnak rám, mert reggel magyar iskola, délután cserkészet, kedd este Kodálykórus van. Mikor gimnazista voltam, már divatjamúlttá vált az olvasztótégely mentalitás, s mindenki lázasan kutatta, milyen származású, milyen gyökerei vannak. Volt egy jó barátom, aki folyton azzal büszkélkedett: negyed származású ír, negyed származású amerikai indián... S külön érdekességnek számított: én folyékonyan beszélem azt a nyelvet, s gyakorolom azt a kultúrát, amelyet nyíltan a magaménak vallottam. A barátnőm — ezt szinte törvény szerűnek tartom — egy ukrán lány volt, akinek édesapja Ungváron született, édesanyja Kievben, ők otthon ukránul társalogtak. Az apja kitűnően beszélt magyarul, s ő volt az első ember, aki engem lemagázott. S én nem tudtam, kiről beszél. Mert ugye azt kérdezte: hogy van? És értetlenül visszakérdeztem: kicsoda? — És mit jelentett ez a messzi kis ország? Hogy volt ezen a talpalatnyi földön mohácsi vész; 1848-49- ben egy szabadságharc, amit idegen hatalmak levertek; ez az ország úgy sodródott bele a II. világháborúba, hogy az orosz hadszíntéren egy egész hadsereg odaveszett; volt egy vérbe folytott forradalom 1956-ban? — Úgy éreztem, én is ebből tevődöm össze. Ez az 30 ITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) *zám
