Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
én történetemhez is hozzátartozik, mert különben nem születtem volna éppen Amerikában, magyarként. — Nehéz volt magyarnak lenni Amerikában? — Egyáltalán nem. Az volt furcsa, hogy amikor haza-hazajártam ide, kezdtem látni, hogy az itteni magyar élet mennyire más, mint az amerikai. Mi otthon népdaloztunk, cserkészetben, iskolában, a Magyar Baráti Közösség ITT-OTT konferenciáin, ahol esténként verseny bontakozott ki, ki tud szebbet énekelni. Ráadásul tánccsoport tagja is voltam. Aktívan gyakoroltunk egy tulajdonképpen paraszti kultúrát, mert a magyarság így manifesztálódott számunkra odakint, pedig idehaza már nem is létezett ilyen idillikus formában. Teljesen más volt hát ott magyarnak lenni és más volt itt. De mi mással is gyakorolhatná ott kint az ember a magyarságát? Rengeteget olvas, mindent, amit magyarul írtak, s hozzáférhetővé válik; szeretteihez magyarul szól; igyekszik elsajátítani, ami a magyar kultúrából, hagyományvilágból kínálkozó örökségként rászakadt... — Soha nem okozott fejfájást, hogy tulajdonképpen amerikai, magyar, magyar-amerikai, vagy amerikai-magyar? — Nem. Annyira természetes volt, hogy magyar vagyok, olyan magyar, aki Amerikában él. — Szívesen jött látogatóba, anyanyelvi táborokba, egyetemre, mert nem jelentett végleges, hosszú távú elkötelezettséget. De mi kellett ahhoz: le is telepedjen itt? — Mindig volt egy érzés a szívemben: egyszer itt fogok maradni. De a végső lökést az adta meg, szerelmes lettem, s féijez mentem. — Olyanok környezetében nőtt fel, akik kezdettől fogva kiálltak a kisebbségi sorban élő magyarság mellett: ahol tudtak, szót emeltek érdekükben. Mit jelentett a világhoz való viszonyulásában mindez? — Inkább összmagyarságban gondoloztunk, mint a Magyarországon élő magyarok akkoriban. S ez máig így van. Tudatosult bennem, a képhez hozzá tartozik: bár sokan vagyunk, nem mindenki lakik Magyarországon, de ezek mind mi vagyunk. — Húgával szó szerint végigstatisztálták a rendszerváltást, fotózott, ő pedig magnózott: így tudósították az otthoniakat, milyen változások mennek az óhazában végbe. — Valóban azért csináltuk, hogy otthon legalább a mi szemünkkel lássák, ami itt történik. S már 1988. március 15-én odajött hozzám egy finn újságíró, hogy adjak neki a képekből. így az első végigfényképezett tüntetésem eredményét rögtön publikálták is a legnépszerűbb finn politikai hetilapban. — Milyen állampolgár volt akkor? — Amerikai. — És most? — Mind a kettő. De nem azért, mert féijez mentem, hanem mert szüleim sosem mondtak le a magyar állampolgárságról. Csak hát az előző rendszer ezt nem ismerte el. Most a szüléimén keresztül érvényesítettem magyar állampolgárságomat. — Külső szemmel dokumentálta az átkos rendszer összeomlását? — Egyáltalán nem. Ez ugyanúgy az én küzdelmem is volt, mint másé, sőt bennem még az a drukk is munkált, hogy ha akarnak, úgy csíphetnek rajta, hogy akár ki is utasíthatnak az országból. És ezt igazán nem szerettem volna. — Visszatérve kislányára: jut neki amerikaiságából valami? — Zsuzsival kapcsolatban nem is az a legnagyobb gondom, magyarnak neveljem, mert hiszen itt élünk, hanem az, miként neveljem úgy, hogy részben amerikai is legyen. A fordított helyzetet kellene vele gyakorolnom: angolul beszélnem vele, hogy anyanyelvi szinten tudja majd a nyelvet. De legnagyobb megdöbbenésemre arra kellett rájönnöm: ez nekem nem megy. Számomra a család nyelve mindig a magyar volt. Pedig fönn szeretném tartani a lehetőséget, hogy ha dönteni akar, hol is szeretne élni, akkor ennek ne legyenek nyelvi akadályai. Kaphat ösztöndíjat Amerikába, ahogy én kaptam Magyarországra, s fordítva alakulhat az ő élete, mint az enyém. Magyar Nemzet, 1992. aug. 15 Huszonöt év folyamán rengetegszer küldtünk kéziratot ide-oda, s eddig soha nem fordult még elő, hogy küldemény elkallódott volna. De most, szeptember elején elnyelt a Postai Service gépezete egy vastag borítékot , amiben volt közölhető ill. közlendő anyag is. Ezek közül válogatunk még aktuálisat a következő számba. Ugyanis két hónappal később — lapzárta után — megtalálta a posta a küldeményt, s azóta is azon gondolkozunk, hogy dicséretre változtassuk-e a korábbi, kemény elmarasztalást. Az érdekeltek elnézését kérjük. Ezután mindent lemásolunk! —éji ITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám 31
