Itt-Ott, 1992 (25. évfolyam, 1/119-3/121. szám)
1992 / 3. (121.) szám
Papp László (Nev/ Canaan, CT): QUO VADIS MBK? Három éve ilyenkor egy új világ hajnala virradt ránk. Van olyan vélemény is, hogy ma már a huszonegyedik században élünk. A huszadik 1914-től 1989-ig tartott. Az első nagy háborútól a hidegháború végéig terjedő idő, a kommunizmus fantasztikusan tragikus kísérletével együtt, életünk és a világ alakulásának különleges szakaszát foglalta magában. Most új problémák, új feladatok néznek szembe az emberiséggel. A huszadik század beidegzései, válaszai érvényüket vesztették, többé nem használhatók. Emigráció vagy szétszóratás? A külföldön élő magyarok számára is lezárult egy korszak. A rendszerváltás előtt lehettünk emigránsok, akiket egy ellenséges hatalom elűzött hazájukból és csak arra vártak, hogy megváltozott viszonyok között visszatérhessenek oda. Most, hogy a változás megtörtént, sokan le is vonták a következtetést és hazatértek. Mások most először néznek szembe ezzel a dilemmával és nem kis meghasonlás árán döntöttek arról, hogy életük további során milyen viszonyt alakítsanak ki Magyarországgal. A Magyar Baráti Közösség tagjai és a velük együttérzők számára ez a kérdés már sokkal régebben eldőlt. Legtöbbjük magáévá tette azt, amit Ludányi András 1968-ban megfogalmazott (ITT-OTT, I. évf. 5. szám). Ludányi ezt írta: „A két fogalom (amit meg kell vizsgálni): emigráció és szétszórtság. Mit értek emigrációs jelleg vagy szellemiség alatt? Emigrációs szellemiség az, ami csak egy külföldre szakadt generációt tud megmenteni a magyarságnak. Vagyis, külföldre szorultságát „iedeiglenes” állapotnak tekinti. A szétszórtsági lelkűiét viszont, ezzel ellenkezőleg, önmagát adja át a jövőnek - nem szűnik meg egy generáció életidejének lepergése alatt. Azaz: külföldi létét nem tekinti se természetellenes, se ideiglenes állapotnak. De a különbség mélyebb még ennél az időbeli meghatározásnál is. Az emigrációs lelkűiét jellemző vonásai a szervezősködés, az elszigetelődés és a múlthoz való görcsös ragaszkodás. Ez a mentalitás csak két utat hagy nyitva: a hazatérést vagy a beolvadást. Minden emigráció felőrlődik e két alternatíva között. Ezzel ellentétben a szétszórtsági lelkűiét a hazatérés vagy a beolvadás helyett a külföldön való megmaradást teszi lehetségessé. Amíg az emigráns magyarságát csak Magyarország területi asszociációjában tudja elképzelni, addig a szétszórtsági a magyarság értelmét a népi, szellemi értékekben találja meg, és ezeket az egész világtérségben szorgalmazza. A szétszórtsági magyar nem szigetelődik el a világtól, sem a jelen Magyarországtól, hanem szem előtt tartja a fejleményeket mindkettőben; épít és fenntart kapcsolatokat mindenfelé. Ebből következően nem ragaszkodik görcsösen a múlthoz, hanem egy állandó útkeresésben vesz részt népe fejlődésének érdekében.” Mindez ma is, sőt talán még inkább érvényes. Hozzátehetjük még azt is, amit Németh László mondott: „A diaszpóra lehet egy nemzet ereje is, ha dolgainkat közvetíti a ngyvilágnak s a nagyvilágot közvetíti hozzánk.” Az, aki a szétszórtságban feladatvállalást lát, igen nagy szolgálatot tehet szülőhazájának, bárhol a világon éljen is. Ehhez feli kell használnia az önképzés és az amerikaisága adta lehetőségeket. Önmagunk építése Ide tartozik magyarságismeretünk, nyelvünk ápolása, a következő generációnak való átadása és az az érdeklődés, amellyel a magyarországi eseményeket követjük. Az ezzel kapcsolatos teendők a rendszerváltozás óta csak fokozódtak, de a lehetőségek is megnövekedtek. Hiszen a személyes és publikációs kapcsolatok erősödtek, könnyebbé váltak. Nem politikai programról van itt szó, hanem az otthoniakkal közös munkatervről. Beleillik ebbe a munkatervbe az is, ahogy nemcsak az anyaországhoz, hanem a szétszórtság más területein élőkhöz kapcsolódhatunk. Ezek közül is leginkább a Kárpát-medence más országaiban élőkre gondolhatunk. Az ő életüket csak az teheti könnyebbé, ha hozzánk, a nyugati diaszpórában élőkhöz hasonló szabad, elnyomástól, kivételezéstől mentes életet élhetnek. Ebben is útmutatást kaphatunk Németh Lászlótól. Ő figyelmeztetett arra, hogy csak úgy juthatunk el célunkhoz, ha megnyerjük azokat, akik legtöbbet tehetnek kisebbségi társaink érdekében. Ez talán a legnehezebb: ellenségekből kell társakat csinálni. S ez nem megy máról holnapra. Előbb nekünk kell őket társnak, mi több: tejtestvéreknek látnunk, hogy ők valaha is társul fogadjanak el bennünket. Meg kell ismernünk múltjukat, irodalmukat, egész kultúrájukat. Itt az ideje, hogy az ITT-OTT táborok programját kibővítsük a környező népek értelmiségének képviselőivel. Rajtuk keresztül vezet az út az oly sokat hangoztatott összmagyar sorskérdések megértéséhez és a duna-medencei népek közösségének megvalósításához. A közvetítés feladatai és lehetőségei Amerikai állampolgárok vagyunk és azok is akarunk maradni. Ez olyan lehetőségeket biztosít számunkra, amelyeket megragadva közvetíthetjük a magyarság dolgait befogadó hazánk felé. Ugyanakkor közvetíthetjük szülőhazánk felé is azt, amit gyűjtöttünk. És ezt kizárólag mi tehetjük meg. Nagy Károly így fejezte ki ezt Camp Kilmer-i beszédében a forradalom tizedik évfordulóján: „Közvetítsük, hogy mit csinál az író és vasesztergályos, tanító és háziasszony, paraszt és bányász, segédmunkás és művész. Az ő munkájukat és küszködésüket, az ő alkotásukat és eredményeiket. Az ő életüket és gondolkodásukat közvetítsük külföldnek.” Ehhez persze az kell, hogy ismerjük azt, amit közvetíteni akarunk, hogy legyen fülünk a hallásra, szemünk az olvasásra, türelmünk egy ország életének figyelemmel kísérésére, magyarországi könyveken, újágokon, személyes beszélgetéseken keresztül. S mit közvetítsünk hazánknak? Közvetítsük a demokratikus társadalmi berendezkedés módszereit, az emberi szabadság, az emberi jog intézményesítésének kezdő és haladó fokú lépéseit... Mondjuk el azt is, hogy egy munkás milyen módITT-OTT 25. évf. (1992), 3. (121.) szám 29
