Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
Kisebbségben Dr. Töttösy Istvánná (Budapest): „Aki száz évre tervez, iskolát épít” Elhangzott a clevelandi XXX. Magyar Találkozón. A szerző a Művelődési és Közoktatási Minisztérium miniszteri biztosa. Talán nincs Európának még egy nemzete, amely ennyire szétaprózva, ekkora lélekszámban került más államok keretei közé, mint a magyar. S talán nincs még egy így szétszóratott nemzet, amelynek részei oly erővel ragaszkodnának anyanyelvükhöz, kultúrájukhoz, mint a magyar; talán nincs még egy kisebbségbe került nép, amely ennyire kifejezné „nemzetrészi” mivoltát, mint a magyar. S ha már István királyunk intelmeit nem kívánja megszívlelni környezetünk, miszerint a többnyelvű, többkultúrájú népek együttélése lehet alapja erős hatalomnak, azzal mégiscsak szembesülnie kell, amit Kós Károly még 1922-ben megfogalmazott, hogy erős, hűséges polgárai lehetnek egy országnak azok, akiket meghagyunk kultúrájukban, nyelvükben. S erős államot csak országépítők teremthetnek, nemzettudatuktól megfosztott szolgák soha! A miniszterelnökünk, mai kormányunk a történelem viharait átélt magyar nemzetrészeket erős országépítőnek, s nem szolgáknak kívánja látni. Ezért gondolkodik, ezért gondolkodhat egyetemes magyarságban. A megváltozott kelet-európai viszonyok — noha igen eltérő, de bizonyos értelemben mégis azonos módon — lehetővé teszik, hogy a kormányzat nyíltan, a más országok belügyeibe való beavatkozás leghalványabb szándékától is mentesen, felkarolják a politikai határokon kívül élő magyar nemzetrészeket. S e fogalom nem csupán a határok mentén, az ún. történelmi Magyarországon élőkre vonatkozik, hanem azokra is, akiket nem az első világháború békerendszere, hanem a kelet-európai diktatúra kényszerített a határokon túlra. Ezért a kisebbségi magyarság sorsa, a magyar nemzetrészek sorsa, az Önök sorsa is. Ezért a határontúliak sorsa, a mi, a magyarság konferenciáján a saját sorsunk. Ahhoz, hogy a határokon túl élő nemzetrészeink megmaradhassanak, létkérdés, hogy az állam — melynek polgárai — garantálja az egyetemes emberi jogokon túl azokat a jogokat, amelyek nemzeti azonosságtudatuk biztosítékát jelentik, s amelyekkel nemcsak élhetniük kell, hanem megélhetniük is. Aki egy évre tervez, kukoricát vet; aki húszra, fát ültet; aki száz évre, iskolát épít — süríti az iskolaügy lényegét a bölcs népi mondás. S valóban, a határainkon kívül élő nemzetrészek sorsát, kollektív sorsát nem a létező polgári jólét, nem a fizikai nyomor különböző fokozatai jelzik igazán, hanem az anyanyelven való szólás joga, az anyanyelv használatának joga — joga és lehetősége. Ezért is így igaz, hogy a ma otthon oly divatos szóval élve stratégiai fontosságú a Határontúli Magyarok Koordinációs Titkárságának feladata: a határon túli magyarok anyanyelvű művelődésének és közoktatásának segítése, támogatása — és kölcsönös beépítése az anyaország művelődésébe és közoktatásába. Ahhoz, hogy ez a munka jól-rosszul, de egyáltalán elkezdődjék, hogy eredményes lehessen, szükségszerűen kellett felmérni azt a drámai, de nem kilátástalan helyzetet, amely a munka kiindulópontja lehet. Az előbb említett népi bölcsességet a kukorica és az iskola vonatkozásában nyilván jól ismerik a környező államok is. Csakhogy tervezésüknél a nemzetiségi iskolák ügyében eddig más szempontokat, sőt csak azokat vették alapul. Nekünk az a feladatunk, hogy ki- és felhasználva a végbement — de távolról sem lezárt — politikai változásokat, nyíltan és tisztességes eszközökkel segítsük a határon túli magyarokat nemzeti azonosságtudatuk megőrzésében, s e jogot biztosítsuk a magyar állam területén élő nem magyar anyanyelvűek számára is. Amikor a nemzetrészek hátrányos, tragikus helyzetéről esett szó, hosszú ideig a hazai közgondolkodás ezt csak az erdélyi magyarokra vonatkoztatta. Csak a közelmúltban tudatosult Kárpátalja helyzete, s még mindig — a negyven év nem múlt el nyomtalanul! — hajlamosak vagyunk az anyagi jólét és a jó kisebbségi sors azonosítására. Holott ez távolról sem felel meg a valóságnak. A miniszter úr, amikor a Koordinációs Titkárság létéről és személyi feltételeiről döntött, igyekezett olyan munkatársakat választani, akik már korábban is foglalkoztak e területtel. így a mindössze négy főt jelentő munkacsoport — amelyből pillanatnyilag ketten vagyunk — nem egyszerűen feladatnak, beosztásnak tekinti területét, hanem hivatásnak. A határon túli magyarok közelmúltban létrejött szervezeteivel, demokratikusan választott vezetőivel jó munkakapcsolatot építettünk ki, minden területen magunk is jártunk nemegyszer. E kölcsönösségen alapuló kapcsolatok eredménye az a kép, amelyet hitelesnek tekintünk, s amelynek visszatükrözésével megbízott miniszterem. [Andrásfalvy Bertalan] H a az óramutató járására hagyatkozunk, akkor Kárpátaljával illik kezdeni. E sokat hányódott, 1918 óta három állam kereteiben is élő terület csak az elmúlt évben kapta vissza jogos földrajzi nevét. Az ideig hivatalosan Kárpát-Ukrajna volt. Az ott élő, hivatalosan mintegy 150 000, saját véleményünk szerint legalább 200-250 000 fős magyarság nemcsak a világtól, de az anyaországi magyarságtól is elszigetelve járta végig az elmúlt 45 év poklának minden bugyrát. Végigjárta megfogyva bár, de törve nem. Csak hajladozva, hogy megmaradjon. Roppant nehéz terhek súlya alatt, olyan terhek súlya alatt, amelyekhez hasonlók már töröltek el népeket a történelem színpadáról. 1944-1948 között református papjaiktól megfosztva — őket ugyanis robotra vitték el, s ennek túlélője alig akadt —, görögkatolikus egyházukat a pravoszláv28 rrr-OTT 24. évf. (1991), 1-2. (118.) szám
