Itt-Ott, 1991 (24. évfolyam, 1-2/118. szám)
1991 / 1-2. (118.) szám
Szépe György (Pécs; Rutgers University): Mérleg és tervek március idusán Elhangzott New Brunswickon, 1991. március 17. Hölgyeim és Uraim, Kedves Fiatalok, Magyar Társaim! — 1991. március 15. ünneplésére gyűltünk egybe. Ez a nap ma már hivatalosan is ünnepe, ismét nemzeti ünnepe a megújulóban levő Magyarországnak. Ez a nap mindig is ünnepe volt az amerikai magyarságnak, bármiféle szelek fújtak is Budapestről. Tavaly ilyenkor, az átmenet legvége felett tartott Magyarország: az országgyűlési választások két fordulója közé esett március 15. Azóta sokminden történt: két választáson is bizonyságot tettek Magyarország választópolgárai arról, hogy nem akarják többé azt a politikai rendszert, amelyet jórészt külső hatalom kényszerített rájuk az elmúlt évtizedekben. Arra szavaztak, hogy új Magyarországot akarnak, amely szabad és demokratikus — a szónak abban az értelmében, ahogy azt az egész világon értik. A régi 1848-as jelszó, a „függetlenség” ma olyan módon időszerű, hogy a szuronyokkal összetartott Varsói Szerződéstől való függetlenséget választottuk. Mint tudjuk, a magyarok kezdeményezésére megkezdődött ennek a szovjet irányítású paktumnak a feloszlása; tűkön ülve várjuk, hogy az utolsó szovjet katonai vasúti szerelvény kigördüljön az országból. Ezeknek a politikai változásoknak az okai mindnyájunk előtt ismeretesek. Akárcsak 1848-ban és 1956-ban, most is magyar földről, magyar emberektől származtak a változáshoz szükséges felismerések és tettek — egy olyan történelmi pillanatban, amikor megmozdult Európa és a nagyvilág. A magyar hazafiak felerősítették ezeket a történeti mozgásokat: nemzeti szabadságharcot kezdtek forradalmi körülmények között. Ez akkor is így van, hogyha a harc ezúttal vértelen volt. A magyar szabadságharcot 1849-ben és 1956-ban egyaránt külső erőszak törte meg. 1849 után, akárcsak 1956 után kegyetlen megtorlás és elnyomás sújtotta a magyar nemzetet; egy bizonyos idő elteltével az elnyomók szorítása lazult, de sohasem szűnt meg. 1990-ben nem következett be a magyar szabadság elfojtása: nemcsak győzött, hanem győztes is maradt a magyar szabadságharc. Ha csak a politikai hatalom felől tekintenénk a történelmet, akkor azt mondhatnánk, hogy 1989-ben és 1990-ben végre megfordult a történelem iránya; nem kell tovább küzdenünk Magyarország szabadságáért, mert az már megvalósult, az már eljött. Sajnos, nem ilyen egyszerű Magyarország helyzete. Meg kell küzdenünk a múlt maradványaival, hogy elfogadható esélyekkel tudjunk a jövő elé nézni. Melyek ezek a maradványok? Elég sok van belőlük; most csak néhányat említek közülük. A legelső káros maradvány — az én megítélésem szerint — az emberek fejében és lelkében kialakult összevisszaság és zűrzavar. Feje tetejére állt a demokrácia, a szabadság, a jog, a közjó értelmezése, ezen szavak jelentése. Háttérbe szorultak a keresztény világnak — Európának és Amerikának — azelőtt Magyarországon is tisztelt értékei. Szemforgatás kísérte a haza, a magyar nemzet, a magyarság érdekeinek érvényesítését, egyáltalán szóbahozását. Elhalványult a bizalom, a barátság, a polgári tisztesség, az adott szó becsülete, az emberi, egyéni méltóság tisztelete, az önzetlenség, az áldozatkészség, a feladatok vállalása és a munka szeretete. (Hadd ne soroljam fel a kedvezőtlen jelenségeket. Álljon itt helyettük a hiányok előbbi említése. Ezeknek a hiányoknak a pótlása, a nemzeti erkölcsi normák helyreállítása kézzelfogható része lehet mindenféle nemzeti újjáépítési programnak.) A másik sajnálatos jelenség az államnak, a központi adminisztrációnak óriási túlsúlyra jutása. Tudjuk, hogy ez elsősorban a kommunista párt által irányított államot jelentette. Ez azonban maga után vonta egy hatalmas méretű és költséges, az emberek iránt barátsátgtalan, az ügyintézésben szakszerűtlen és felelősségre nem vonható bürokrácia eluralkodását. Ez a központi akarattal mozgatott bürokrácia kiirtotta az emberek kezdeményezőkészségét, megölte a vállalkozásokat, és rosszabb helyzetbe hozta Magyarországot, mint amilyenben adottságai alapján lehetett volna (még ilyen nehéz történeti helyzetben is). A harmadik nagy csapás a gazdasági élet csődbevitele volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdaságnak központi állami tervezése és irányítása megvalósíthatatlan álom. A magyarországi kísérletek sikertelenségét tanítani kellene világszerte. A piac iránt érdektelen és a fogyasztók szükségletét figyelmen kívül hagyó állami nagyipar nem fejlődött, egyre kevésbé tudott versenyképes árukat termelni, ráfizetésessé vált. Hiába termeltek eredményesen a mezőgazdaságban az utóbbi időben (az ott is rendkívül akadályozó termelési és tulajdonbeli viszonyok ellenére), a mezőgazdaság nyereségét is elszívta a veszteséges állami nagyipar, amely az elmúlt rendszer dédelgetett kedvence volt. Az emberek mindenféle eszközökkel igyekeztek fenntartani puszta létezésüket: életfontosságúvá váltak a háztáji kertek, a második és a harmadik „múszak” (vagyis saját munkaerejük kizsigerelése), azután a fekete piac, a turista kereskedelem és mindenféle apró ügyeskedés. Erre kényszerültek nagyon sokan, akik csak tehették: akiknek megvolt rá a testi ereje, energiája és főleg megfelelő információja. Nem volt meg a lehetősége nagyon sok embernek erre sem. A nyugdíjasok, az apró és elhagyatott településeken élők, a nagycsaládosok, a csonka családok, az árvák, a betegek és a testi fogyatékosok, a legképzetlenebb rétegek egyre jobban leszakadtak a társadalom fő sodrától és egyre inkább elszegényedtek. Az előző politikai rendszernek egyik legnagyobb — és egy csomagban — elkövetett bűne az ország külföldi eladósodásának előidőzése volt. Elherdálták a fölvett kölcsönöket; felépítették az eródítményszerű munkásór-laktanyákat, a pártház-palotákat, a környezetet szennyező ipari létesítményeket; de nem fordították arra ezeket a jelentős összegeket, amire kérték és amire igen nagy szükség lett volna: az elavult termelési szerkezet átalakítására, a fejlődés kiszolgálására alkalmatlan közlekedés és távközlés modernizálására. Az ország viszonylag rosszabb helyzetbe került, 20 nr-OTT 24. évf. (1991), 1 -2. (118.) szám
