Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 116. szám
hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs Kálvin?” S meg is válaszolja: „Nem hiszem.” Illyést éppoly kevéssé érdekelte a papok hitvitája, mint most engem, de az igen, hogy ez a hitvita magyarul folyt és ez a hitvitázó irodalom — beleértve a biblia-, zsoltár- és egyéb fordításokat — a magyar nyelv nagy és szerencsés iskolája lett, ha szabad általánosítanom a szűkebb értelemben már idézett (6) magvas mondatot. Ismeretes, hogy a rendszeres bibliaolvasás Magyarországon a református családoknál — betűzve, lassan olvasó parasztok között is! — szokássá vált — persze a későbbi századokban, hiszen a vizsolyi nyolcszáz példányából a „nép” kezébe egy se juthatott, akkor még hiába is jutott volna — de miért fontos ez a többi százezrek vagy milliók szempontjából, akiket semmiféle biblia nem érdekelt? Nos, a biblia lehet hogy nem. De szeretnék én látni olyan magyart, aki sohse hallott Mózes, Áron vagy Dávid nevű férfiúról, Eszter vagy Zsuzsánna nevű leányzóról, aki nem ismer egyet se a szólásmondásokból, amelyeknek se szeri, se száma — a hét szűk esztendőtől a nyomtató ló szájáig, a Noé bárkájától a sóbálvánnyá merevedésig, a Bálám szamarától a gyehenna tüzéig... hogy stílszerűen mondjam: Ponciustól Pilátusig — márpedig ezek a nevek és mondások, főként az ószövetségiek, a vizsolyi bibliából kerültek a köznyelvbe. E könyv szókincse nem az egyre csökkenő számú bibliaolvasók magánügye, hanem a beszélt és írott magyar nyelv része: sokat szegényednénk, ha valami varázsló kitépné emlékezetünkből a belőle szétáradó szavakat, szólásokat. Nem tudom, mennyi a közvetlen átvétel s mennyit tanult a nép a papoktól, tanítóktól, de nem az utóbbiak, hanem a földszagú realizmus hangját hallom például ebből a mondásból: szombaton esős évszakban is jó időnek kell lennie, hogy vasárnapra a Jónás gatyája is megszáradjon. Bizony a hajótörés és a cethal után a prófétának alapos szárítkozásra lehetett szüksége. Azt is gyanítom, hogy a harmadik zsoltárt — ,;Ó mely sokan vadnak, Azkik háborgatnak, Engemet, Én Istenem...” nem a tiszteletes urak nevezték el — a bolhás ember nótájának (la). Itt persze a zsoltár verses formáját, tehát a Szenei Molnár Albert fordítását idéztem, ám ez a lényegen nem változtat. A két név elválaszthatatlan. Szenei afféle inasa volt egyideig „az istenes vén ember”-nek — ahogy írásaiban ő nevezte Károlyit —, korrektúrákkal gyalogolva Gönc és Vizsoly között a nyomtatás idején. Később pedig neki lesz köszönhető a vizsolyi biblia javított kiadása, kétízben is, a 17. század elején. Zsoltárfordításaihoz egyébként — francia és német verses szövegek mellett — természetesen Károlyi prózáját használta. Együtt kellene róluk beszélni, kettejük művéből kaptunk — esetleg közvetve — a legtöbbet a régi magyar nyelvből, akár észrevesszük, akár nem. Néha nem könnyű észrevenni. íróink, költőink némelyike a gyarló földi Egyház és az esetleg nem szeretett papok miatt nyíltan nem szívesen hivatkozott a Bibliára. Nem is szólva arról, hogy ájtatoskodni meg éppen nem akart. Csokonai műveiből például a Biblia fölényes ismerete derül ki, de legtöbbször a kötekedő, gúnyolódó, olykor gorombáskodó verseiben. Ahol az átlagolvasó nem keres — bár bőven találna — bibliai idézeteket. Egy az illedelmesebbek közül: „Nyelvét csaknem széjjelrágta a Sámson... fegyverivei...” — írja egy általa különösen nem szeretett úriemberről. Kitalálnók-e rögtön, hogy leszamarazta ellenfelét, hiszen a Sámson fegyvere, amivel a filiszteusokat szétverte, egy szamár állkapcsa volt... (10). Arany János ebben is szemérmes. Ismereteivel sohasem dicsekszik, pedig „a bibliát rég tudta volt merőben”, írja diákkoráról a „Bolond Istókéban. A bibliai példatárat szereti együtt használni a klasszikussal: ki nem emlékszik a Széchenyit búcsúztató ódára? írd azt, ki a pusztán népét vezérli: Ki kürtöl és lerogy a régi fal; Tarquin előtt ki arcát megcseréli; Fülepet ostoroz lángajkival... Azok fülében, akiknek a komiszárok-szervezte iskolákba kellett jámiok és az ott elmulasztottakat — hibájukon kívül — másutt sem pótolhatták, esetleg mind a négy sor idegenül hangzik. Abban a korban a görög-római hagyománynak se volt becsülete....(10) Az a bibliakiadás, amelyet Ady Endre naponta olvasott, még a revideálatlan Károlyi-szöveg, amelynek szerkesztői csak az írásmódot modernizálták és a nyomdahibákat javították ki. Az Ady-rajongók jól ismerték a nevezetes könyvet, feljegyezték a történetet is, hogyan loholt tucatnyi barát és famulus a fiákerek után, mert a költőfejedelem valamelyikben ottfelejtette a bibliáját. Öccse megrendítően írja le jóval később, hogyan tépte szét végül, összeomlott élete, összeomlott hazája láttán, utolsó születésnapja éjjelén. Mindez csak pletyka volna, ha költészete nem igazolná. De igazolja. Már az Új versek bibliai képpel indul: „Góg és Magóg fia vagyok én”. A Vér és arany-ban szaporodnak a bibliás képek: „Ültem partjain Babylonnak... Éltem a pusztán s megkísérteték... Jött, jött, kacagva a Sátán... Az öreg Lázár a bibliából... Judás és Jézus... Korcs hegyi beszéd minden dalom...” Pedig ez még csak a pogány Ady. A Minden titkok versei-től kezdve gyakoriak a versek fölé mottónak biggyesztett — néha a versbe is bedolgozott — bibliai igék. Jób, a Prédikátor, a Zsoltárok, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel a gyakoriak, olykor Máté vagy valaki más az Újszövetségből. Hogy Adyt is főleg az Ószövetség ihleti — mint ebben a körben szinte törvényszerűen majdnem mindenkit —, annak talán a magyar viszonyok legtöbbször reménytelen volta lehetett az oka: a próféciák komor, bosszúálló Istene Magyarországról nézve hihetőbbnek látszhatott mint az evangéliumok bűnösöknek is megbocsátó Krisztusa (lb). Ám Ady — bár a legnagyobb s legismertebb — csak egy a hosszú névsorból. Tóth Árpádot, Áprilit, Szabó Lőrincet, Erdélyi Józsefet; az írók közül a két Zsigmondot, Szabó Dezsőt, Kodolányit nem említettem, nem is idéztem. Vagyis a példákat még én is tudnám szaporítani, valaki igazi hozzáértő szinte vég nélkül folytathatná őket. De Bessenyei György kétélű megjegyzésére gondolva, ideje a méltó befejezésre készülnöm. Ady előtt száz évvel Bessenyei — miután katolizált, különben nem idézném! — szóval az immár katolikus író így bókolt a kálvinistáknak, kicsit meg is ITT-OTT 23. évf. (1990), őszi (116.) szám 7
