Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 116. szám

cipőben járó — magyar polgárság segítsége. Amellett a Károlyi név — legalábbis a bennfentesek számára — tulajdonképpen egy kollektív erőfeszítés neve. Mai tudatos olvasója a gönci prédikátorban tiszteli a máig ismeretlen munkatársakat, sőt, az előbb megidézett elődöket: Károlyi, a bibliafordító, szimbólum is.

Magáról az emberről nem tudunk eleget. Azt igen, hogy szülővárosáról, Nagykárolyról nevezte magát Károlyinak, eredeti neve — Radics Gáspár — szláv származásra utal, legalábbis apai ágon. Ennek a ténynek a bibliafordítás nyelvezete szempontjából éppúgy nincs jelentősége, mint a német származásnak Heltai Gáspár esetében, akit Szerb Antal a magyar nyelv első tudatos stilisztájának nevez. Amennyi idegenszerűség a vizsolyi bibliában itt-ott található, az elkerülhetetlen a héberből és görögből — olykor latinból — való szó szerinti fordítás közben. Hiszen az akkori bibliafordítók elképzelhetetlennek tartották akár a legjelentéktelenebb szócska kihagyását a szent szövegekből. Némelyik mondat ezért döcögősre vagy túlkomplikáltra sikerült, de ez nem a fordító bűne, hiszen példák mutatják, hogy ugyanazt a mondatot Károlyi gördülékeny magyar nyelven idézi másutt, olyankor, amikor az Igéhez való betű szerinti ragaszkodást nem tartja kötelezőnek (10).

Születésének pontos dátumát nem ismeijük, de a wittenbergi egyetem matrikulájából ma is kideríthető, hogy az 1556. esztendőnek melyik napján iratkozott be ott Casparus Carolius. Neve más nyugati egyetemeken is felbukkan, nem is tudjuk biztosan, mikor tért haza, de azt igen, hogy 1562-től haláláig — egy csekély megszakítástól eltekintve — Gönc városában lelkészkedett. Rövid ideig másodlelkészként, aztán mint „plébános” — akkor így nevezték az egyházközség első papját a protestánsok is —, majd évtizedeken át az esperes titulust viselte, ami ott és akkor püspöki jogkört jelentett. Anyagi gondjai nem voltak, némi magánvagyon és tisztességes fizetés lehetővé tette, hogy minden erejét a szerinte egyedül igaz hit megerősítésére, terjesztésére, később pedig nagy művére fordíthassa (5).

Pártfogói közül Rákóczi Zsigmondnak — a család első igazán gazdag és hatalmas tagjának — és Báthori Istvánnak — a familia régebbi ágából származó ecsedi Báthori Istvánnak — a segítő szerepe bizonyos, noha nem kizárólagos (8). Valemennyiüknek főurakra nem különösen jellemző szerénysége meglepő: Károlyi csak „egynéhány jámbor, istenfélő nagyságos uraknak” törekedésére és költségeire utal az „Elöljáró beszéd”ben, olyanokéra, akik „annyira nem igyekeztek ez dologban ez világi hírre és tisztességre... hogy az ő magok nevét nem is akarták beíratni, megelégedvén azzal, hogy az ő nevek az életnek könyvében be vagyon írva.”(2)

Nem tudom, mi volt az oka annak, hogy a patrónusok és a munkatársak közül senki sem kérte — vagy senki sem vállalta? — a nyilvánosságot. Csak két név szerepel az eredeti kiadásban: a nyomdász Mantskovit Bálinté a címlapon és a Károlyi Gáspáré az „Elöljáró beszédének nevezett előszó alatt. A név Caroli alakban van nyomtatva, ezért írták később sokáig Károlinak, noha az újabb kutatások szerint eredetileg is Károlyinak ejtették. Fontosabb ennél, hogy a későbbi

6 ITT-OTT 23. évf. (1990), őszi (116.) szám

kiadások elején szereplő állításnak — „magyar nyelvre fordította Károli Gáspár — az eredetiben nyoma sincs. A címlapon a „magyar nyelvre fordíttatott” kifejezés áll, az „Elöljáró beszédében pedig Károlyi mindig többes számot használ, mondván: „fordítottunk”, ha a fordítás munkájáról van szó. Viszont ugyanott azt írja, hogy „munkálkodtam... véghöz vittem... summát csináltam... megmagyaráztam”; nyilvánvaló tehát, hogy Károlyi egy fordítói munkaközösség vezetője, szerkesztője volt (8). Személye is tiszteletreméltó és — ha nem 20. századi szemmel nézzük — nagyon rokonszenves is, de valójában agyak és szívek, tudás, erkölcs és akarat összefogását — mondhatnám így is: összefogóját — tiszteljük benne.

D e tulajdonképpen miért tiszteljük? — kérdezheti bárki, akinek vagy az első magyar bibliát létrehozó vallásfelekezet idegen, vagy a vallás általában — templomostul, bibliástul — elmosódó és esetleg nem túl kellemes gyerekkori emlék. Eszem ágában sincs most értékrendet felállítani hívők, hitetlenek, agnosztikusok között, még kevésbé óhajtok hitvitákba bonyolódni; de néhány dolgot — hitem szerint néhány igazságot — nem hallgathatok el.

Az egyik az, hogy a 16. század emberének — utólag túlzottnak látszó — kétségbeesett ragaszkodása „igaz” hitéhez nem lemosolyogni való elmaradottság, hanem épp az új eszméktől pezsgő kor jellemzője: szellemi tartalmában modern, erkölcsében tiszta emberi magatartás — legalábbis a jobbak esetében.

A másik, hogy nem kell sajnálni annak a kornak az íróit, akik annyi erőt szántak ma már állítólag kutyát sem érdeklő dolgokra. A régi magyarságnak a bibliafordítások, vitairatok, disputáié drámák voltak a fontos műfajai: ezekbe van letéve annak a korszaknak a nyelvi hatalma, emberi láza, írói erőfeszítése, kultúrateremtő heroizmusa: mindaz tehát, ami az irodalomtörténészt érdekelheti (7). S amiről, mint drága örökségről, mi se mondhatunk le öncsonkítás nélkül.

A harmadik, hogy az emberi gyarlóságokból következő hibák, bűnök, visszaélések ellenére az Egyház — ha úgy tetszik, az egyházak — léte, működése millióknak volt nyereség: templomaikban, intézményeikben talált lelki megnyugvást a hívő, kenyeret az éhező, gyógyulást a beteg, iskolát a tanuló, munkahelyet és fizikai vagy szellemi laboratóriumot a tanár és a tudós.

A negyedik: a mondottakon túl a reformáció-szülte protestáns egyházak hoztak valami újat Európa történetében, ami mérhetetlenül fontosabb az áldozás és az úrvacsoravétel közötti különbségtől: behozták a templomba a nép nyelvét, biblia- és egyéb fordításokkal elindítottak vagy megerősítettek nemzeti irodalmakat, központi vezetésnek nem engedelmeskedő gyülekezeteikben, ha nem is tudatosan, de elhintették a magvait annak, amit majd később önkormányzatnak, demokráciának fognak nevezni, legjobb fiaik zsarnokok ellen szólították hadba népüket, királyoktól, császároktól csikarva ki akkor még kevesek által értett szabadságjogokat. Magyarországon ez a folyamat olyan nyilvánvaló, hogy a katolikusnak született Illyés Gyula — a reformáció genfi emlékművéről szóló híres versében-----fel meri tenni a kérdést: „Hiszed,