Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 115. szám
napok tapasztalata azt mutatja, hogy a román közvélemény tájékozatlan a kisebbségi lét történelmi valóságát illetően, ami nemcsak megnehezíti a párbeszédet, céljaink józan megítélését, hanem tág teret nyit azok számára, akik a félreinformálás és a manipuláció eszközeivel megpróbálják törekvéseinket lejáratni, Szövetségünket kompromittálni és ezzel végső soron zátonyra futtatni jogaink kivívását. Szülőföldünk, Erdély a román állam része: hovatartozását előbb a trianoni, majd a párizsi békeszerződés szentesítette. E békeszerződésekben ugyanakkor bennefoglaltattak azok az előírások is, amelyek a kisebbségek jogainak biztosítását voltak hivatottak szavatolni. Azokat a jogokat, amelyeket az 1918 december 1-i, gyulafehérvári nemzetgyűlés is meghirdetett: e jogoknak tételes megfogalmazása valóban lehetőséget nyújt a kisebbségi lét demokratikus kibontakozása számára. Az első világháború utáni román társadalom azonban képtelen volt a meghirdetett elveket valóra váltani, mivel a demokrácia intézményrendszere a kisebbségek ügyét csak felemás, ellentmondásos formában tudta rendezni. Éppen ezért az újjáalakult politikai pártok képviselőivel folytatott tárgyalások során mindig világosan leszögeztük és ezt a nézetet hirdettük a közélet fórumain, a közvélemény előtt is, a romániai kisebbségi sors 1918 utáni alakulását hirdetőén, különbséget kell tennünk a lefektetett elvek és a társadalmi gyakorlat között, ami voltaképpen azt jelenti, hogy a dolgok elvi elismerése csak kiindulópontja a kisebbségi kérdés rendezésének, amelyet a megfelelő intézmények létrehozásának, a jogvédelem biztosításának kell követnie ahhoz, hogy valóban demokratikus joggyakorlatról lehessen beszélni. Enélkül ugyanis — ahogyan a két világháború közötti korszak bizonyítja — szüntelenül fennáll a jogok megtagadásának vagy visszavonásának, a kisebbségi politika eltorzulásának veszélye. A történelmi objektivitás jegyében hozzá kell tennünk, hogy a kisebbségi kérdés politikai rendezését az első világháború után feltétlenül bonyolították az európai politikában nagy erővel jelentkező revizionista törekvések, amelyek a békeszerződések előírásainak erőszakos megváltoztatását tűzték ki célul és végül a második világháború kirobbanásához vezettek. Ma is valljuk azt, ami a józan gondolkodású kortársak előtt már akkor világosan állt: a bécsi döntés Erdély erőszakos kettéosztása nem volt, nem lehetett a kisebbségi kérdés igazságos megoldása, ugyancsak a történelmi igazság szellemében ezt a tételt ugyanakkor ki kell egészítenünk két megjegyzéssel. Először: a kisebbségi kérdés nem válhatott volna a nagyhatalmi erőpolitika eszközévé abban az esetben, ha a román társadalom képesnek bizonyul valóban demokratikus önrendelkezésre. Másodszor, az a trauma, amelyet Erdély 1940-ben történt kettészakadása okozott, a románság történelmi tudatában, amely mindmáig eleven a kortársak, illetőleg a fiatalabb nemzedékek gondolkozásában, semmiféleképpen nem szolgálhat érvül a kisebbséget most, egy merőben eltérő történelmi helyzetben megillető jogok elismerése ellen. Erdély hovatartozásának problémája — úgy, ahogyan azt minden alkalommal félreérthetetlenül leszögeztük — nem vita tárgya. Ez számunkra nem taktika, hanem politikai tisztánlátás kérdése és mindenek előtt abból a meggyőződésből fakad, hogy a román nemzethez való viszonyunkat szilárd elvi alapra kell helyezni. Márpedig a viszony elvi alapja nem lehet más, mint a romániai magyarság állampolgári lojalitása, ami egyértelműen kizárja azt, hogy Szövetségünk helyet ad bármilyen, az ország területi épségét és szuverenitását sértő véleménynek vagy elgondolásnak. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy visszautasítunk minden olyan próbálkozást, amely úgy állítja be a kisebbségi jogok megvalósításának programját, mint ami nem fér össze az állampolgári lojalitással és kötelezettségekkel, netán egyenesen veszélyezteti a román állam érdekeit. Tudatában kell lennünk azonban annak is, hogy célszerű különbséget tenni rosszhiszemű honfitársaink és egyes politikai csoportosulások a közvéleményt szándékosan megtévesztő vádaskodásai, illetőleg a hosszú időn át félrevezetett, tájékozatlan társadalom rétegeinek értetlensége között. Éppen ezért tekintsük állandó feladatunknak, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközt felhasználjunk a félreértéseket eloszlató, a nemzeteket közelítő párbeszéd, a politikai kultúra színvonalának emelése érdekében. Immár történelmi tény, hogy a romániai magyarság létének legnehezebb korszaka az 1944 utáni periódusra, azon belül pedig az 1965-tel kezdődő diktatúra éveire esik. E periódus legjellemzőbb vonása a nyilatkozatok és a valóság, a papíron lefektetett elvek és a társadalmi gyakorlat ellentéte, ami a korszak második szakaszában a nyílt és erőszakos elnemzetlenítés politikájának formáját öltötte. A történészek feladata annak beható elemzése, hogy miként váltotta fel a háborút közvetlenül követő évek kisebbségi politikájának demokratikus nyitását a megszorító intézkedések, a kisebbségi jogok sorozatos visszavonásának politikája, majd pedig az 1968-1970- es évek viszonylagos liberalizálódását követően az alaposan átgondolt és fokról fokra végre is hajtott beolvasztási politika. Ami ebből számunkra tanulságként adódik, az nézetem szerint az alábbiakban foglalható össze: 1. A kisebbségi kérdés az egypártrendszer körülményei között szükségképpen ki van téve a hatalmi visszaélésnek, mivel az egypártrendszer a hatalom olyan összpontosítását és központosítását teszi lehetővé, amely tág teret nyújt az erőszaknak, a fentről jövő intézkedések adminisztratív úton, az elnyomó apparátus felhasználásával történő végrehajtásnak. A tapasztalat azt mutatja, hogy az egypártrendszer, különösen annak legtorzabb változata, a személyi diktatúra, lehetőséget ad a kisebbségi kérdés önkényes, a valóságtól elrugaszkodott kezelésére, beleértve annak teljes tagadását, a kisebbségek beolvasztásának totális kísérletét is. 2. A kisebbségi jogok biztosítása bonyolult politikai és társadalmi kérdés, amely szorosan összefügg a politikai hatalom szerkezetével, a társadalom szabadságigényével, a politikai kultúra szintjével. Mindnyájunk előtt ismeretes, hogy a Ceausescu-féle diktatúra, különösen annak utolsó másfél évtizede, a ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám 19
