Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 115. szám

Pipgfüstnél. Egyre gyakrabban hallani szétszórtsági és a szétszórtsággal, valamint a magyar határokon kívülrekedt kisebbségeinkkel foglalkozó hazai körökben azt, hogy a nemzeti öntudat kérdése fontosabb a nyel­vinél. „A magyar nyelv tudása magában még nem tesz magyarrá” — írja pl. Sisa István e számunkban, s hozzáteszi, hogy „a magyar öntudatot idegen nyelven is lehet továbbí­tani.” Az ilyen megállapítások mögött annak a tudata rejlik, hogy a magyar nyelv nemcsak viszonylag, de abszolúte is tért veszít világ­szerte. Magyarországon a népesség csökkené­seként, máshol az egyszerű lemorzsolódás révén is, amely a kétnyelvűségnek általános következménye. A monolingvis többség nyelve válik dominánssá, a kisebbségé a hát­térbe szorul, és minél nagyobb fokú egy kisebbség soraiban a kétnyelvűség aránya, s minél magasabb szintű az átlaga, annál gyor­sabb a nyelvi asszimilációs folyamat, a kisebbség nyelvének a sorvadásával együtt pedig nemzeti öntudatáé is. A szórványokban (s nálunk a szórványélet sokszor a nyelvi egyedülléttel egyenlő) mindez rohamosan megy végbe; kisebbségben évszázadokig is eltarthat. Ha ezt a majdnem törvényszerű folyama­tot lelassítani, esetleg megállítani vagy meg­fordítani akarjuk, akkor kézenfekvő az öntu­datra hivatkozni. (Magyarországon kívül, legalábbis, mert ott puszta nemzeti öntudat­ból kevesen fognak gyereket szülni; de Ma­gyarország mindebben kivétel, elvégre ott a magyar nyelv teljesen domináns, Trianon­nak „hála”.) Semmi sem veszett el, csak ön­tudat legyen — még akkor is, ha úgy kell a magyar származásúakba belekanalazni, mint gyerekbe a ricinust. Semmi bajom az öntudattal, nem is tudok jobb szót helyette, bár ennek az értékét is alaposan megpolitizálta századunk, mint a felszabadulást, vagy akár a napjainkban oly sokat hangoztatott demokráciát. Azazhogy éppen ezért bizalmatlan vagyok vele szem­ben, mindaddig, míg elfogadható módon meg nem határozzuk, mit is értsünk rajta. Miféle legyen az az öntudat, amit némán át lehet ömleszteni? Mi legyen a tartalma? Mi marad, ha a nyelvtől, kultúránk alapjától, elvonat­koztatjuk? Érzelmi kötődés? Az legfennebb a kíváncsiság felgerjesztésére szolgálhat. Szár­mazási, vérségi, vagy — Uram bocsá’ — faji mítoszokra építsük fel az öntudatot? Ezekkel egyszer már pórul jártunk Európával együtt, ma sem vezetnének sikerre, vagy ha egy darabig mégis, garantáltan újabb tragédiába sodornák mind a kisebbség-, mind a többség­beli magyarságot, mert szomszédról szomszédra terjednek, mint a gazda szer­vezetéhez adaptálódó vírusok. (Románia, Szlovákia, Szerbia már újra fertőzött, Ukraj­na is, amely a hanyatló szovjet hatalom helyett maholnap Kárpátalja kizárólagos birotkába lép, s az első tünetek Magyarorszá­gon is észlelhetők. A betegség megelőzése pedig elsősorban a mi számunkra létkérdés.) A mi szétszórt portáinkon egyébként ilyesmit komolyan még proponálni sem lehet, mert utódaink egyszerűen kinevetnek vele. Az öntudat fogalmát tehát tisztáznunk kell magunk között, a magunk — s utó­daink — számára. Ha nem tévedek, a tisztázás csak akkor lehetséges, ha nem a politikából, az ideológiákból, hanem keresztény/keresztyén valláserkölcsi alapokból kiindulva közelítjük meg a kérdést. Magyarán, ha ezt tanuljuk meg csendesen tanítani: szeressed vagy szeresd meg ezt a népet, tanuld meg a nyelvét és is­merd meg kultúráját, fogadd el magadénak történelmét, segítsd viselni keresztjének sú­lyát, ellenségeivel szemben peidg gyakorolj jézusi türelmet, felebaráti szeretetet. Mi volna, ha a mi öntudatunk ilyen lenne? S ha mi fertőznénk ezzel másokat?-éji 4 ITT-OTT 23. évf. (1990), nyári (115.) szám

Next

/
Oldalképek
Tartalom