Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 114. szám

gyarországon. Kiemelkedőbb haditettei:

A Forradalom utáni „leszámolásban” túltett minden gyászos emlékű történelmi elődjén. Az 57 után lassan magához térő parasztságot szétverte, a kolhozokba kényszerítéssel százezreket tett „ingázóvá”, nyomorított embertelen körülmények közé a munkásszállásokon.

Magyarország volt az egyetlen állam Közép-Kelet Európában, ahol egy időben, Kádár-Aczél nevelésügyi politikája folytán, a magyar történelem nem volt érettségi tétel a középiskolákban. Ugyanakkor a szórakoztató ipar, a rádió és a TV kabaré-bohócai számára állandó téma volt a magyar történelem gúnyolása.

Kádár uralkodása idején a nemzet sorsával, jövőjével való törődés „magyarkodásnak” számított és sok esetben büntetendő cselekménynek minősült. Ugyanebbe a kategóriába sorolták mindazokat, akik szót emeltek a kisebbségben élő magyarokért (lásd Csoóri Sándor esetét a Duray könyvvel kapcsolatban). Fiatal magyar nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a történelem és nemzettudat nem tartozott egyéniségük építőkockái közé.

A falurombolásokat sem a „Kárpátok zsenije” találta fel. Kádár és társai — bulldózerek nélkül ugyan — megvalósították. A török hódoltság óta első ízben vannak elnépteledett falvak Magyarországon.

Azt írod, nézetednek semmi köze a Nagy Imre perhez. Hűdé finoman fogalmazol, Lajos! Nem per volt az, hanem alávaló gyilkosság, még akkor is, ha parancsra cselekedte. Arra valószínűleg nem kapott külön parancsot gazdáitól, hogy a 16 éves forradalmár gyerekek esetében meg kell várni nagykorúságuk idejét, hogy akkor akasszák fel őket. Ezt valószínű kádári magánszorgalomból, túlteljesítésből tették.

„Politikai-történelmi” megítélésről van szó, mondod. A történelmi ítéleteket, Lajoskám, még a „politikai-történelem” esetében sem a kortársak írják. A kortársaknak igenis csak erkölcsi bírálatra van kötelezettségük, de arra igen. A kortársak, a túlnyomó többség, a magyar irodalmi élet legjobbjaival az élükön, úgy látják, hogy a Kádár rezsim által továbbfolytatott kommunista kontraszelekció, amely az iskolamestertől a gyöpmesterig, a TSZ elnöktől a köztársasági elnökig mindenre kiterjedt, több erkölcsi és anyagi kárt okozott a nemzetnek, mint a török és a tatár dúlása együttvéve. Kádár és vezető rétege hadat viselt a magyar tehetség ellen. Vagy elnémította, vagy száműzte, menekülésre késztette, vagy korrumpálás útján magához nyomorította, vagy egzisztenciálisan tette tönkre.

Kádár „okos politikája” közel 20 milliárd dollárt kótyavetyélt el, különböző nagyberuházásokra, nomeg az „övéi” gazdálkozására. (Czinege Lajos állítólag több vadászkastélyt építtetett 15 év alatt, mint Ferencz Jóska egész uralkodása idején.) A dollármilliárdokból

az „okos politika” nem juttatott a közegészségügyre, a köznevelésre, de lerakta az alapjait egy kommunista oligarchia kiépülésének. (Magyarországon a férfilakosság átlag élettartama Kádár alatt elérte az 1944- es szintet.) A lakáshiány és a demográfiai statisztikák között összefüggés van. Mindezt végnélkül lehetne folytatni, mert hiszen nincs a társadalmi életnek, a magyar közgazdaságnak, kulturális életnek, stb. olyan része, ahol ez az „okos politika” ne hagyta volna ott rothasztó bélyegét.

Mindezzel szemben elmondhatod, hogy az oroszokkal okosan politizált, hogy a körülmények között a lehető legjobbat tette, hogy lehetett volna nála roszszabb is, hogy emelte az életszínvonalat, hogy autón jár az ország (már amennyire a légfertőző Trabant autónak nevezhető), hogy hétvégi háza, kertje van a dolgozónak, hogy megnyitotta az országot Nyugat előtt, hogy a magyarok egy időben jobban éltek, mint a szomszédaik (Ausztriát kivéve, gondolom?), stb.

Nézzük előbb az oroszokat. 1956 után természetesen többet engedtek Magyarországon, mint máshol. Ez azonban zömmel 56 érdeme, nem pedig Kádáré. Kádár, de inkább a környezete érdeme — én ezt is erősen vitatnám —, hogy éltek az 56 nyújtotta előnyökkel. Az összes többi felhozható valódi és látszat eredményekért pokoli árat fizetett, fizet és hosszú ideig fizetni fog a magyar nép. Hacsak az önkizsákmányolás embertipró borzalmára gondolok, már az is rettenetesen nagy ár.

Maradék hajam minden szála égnek meredt afeletti okoskodásodon, hogy „övéitől megbecsültén” távozott. Te Lajos, Sztálin halálakor az egész birodalom zokogott. Hitlerért és Szállásiért a mai napig fáj „övéiknek” szíve. És akkor mi van? Ugyancsak alaposan belém döfött még a Kádár temetés Nagy Imréék, vagyis 56 mártírjai végső tiszteletadásának összehasonlítása. Százezres tömegeket méricskélsz egymáshoz, s megjegyzed: „...az emberek ezrével jöttek az ország négy sarkából (s nem külföldről)...”

Maga az összehasonlítás abszurd módra ízléstelen. Ha Te ezt nem látod, Lajos, akkor megértem, miért inkább történelmi ítéletre vagy felkészítve, mintsem erkölcsire. De mit akartál mondani, vagy kiemelni a zárójelbe tett megjegyzéseddel? Király Bélától, Várallyai Gyuláig sok barátom ment el, hogy lerója kegyeletét a nemzet mártírjai előtt és tisztelegjen azon Forradalom emléke előtt, amelyet az oroszok után Kádárék tiportak vérbe és gyalázatba. Talán az ő jelenlétük levont a tömegek értékéből? Szerintem hozzáadott. De honnan tudod, mennyien jöttek külföldről Kádár temetésére? No, nem Nyugatról!

Azután azt is mondod még, „hiába elképzelhetetlen ez itt, az emigrációban, nézetem szerint a magyar népnek egy nem jelentéktelen hányada őszintén becsülte Kádár Jánost, s az ő érzéseiket is tiszteletben kell tartani. Politikailag is.” Ez utóbbi mit jelent?

ITT-OTT 23. év). (1990), tavaszi (114.) szám 37