Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
Talán úgy kell a politikai tiszteletet megadni Kádárnak, hogy a majdani szabadon megválasztott kormányban üresen kell hagyni egy bársonyszéket Kádár szelleme számára? Vagy mit? Kossuth és Rákóczi szobrai közé oda kell állítani Kádárt a középre a parlament előtt? Hogy kik és mennyien mentek ide-oda a magyar történelemben az rendszerint nem a számarányok miatt maradt emlékezetes. Buda visszafoglalásakor a török oldalon majdnem ugyanannyi, egyes turkológusok szerint több, magyar harcolt, mint a keresztény seregekben. Labancok is sokezren voltak annak idején, néha többen, mint a kurucok. A „politikai-történelmi” megítélés azonban az ő esetükben más volt, mint a tiéd. Szerintem Kádár esetében is más lesz. Noés a párttagok száma! A Rákosi, Gerő, Révai, Farkas vezette Magyar Dolgozók Pártjának másfél millió tagja volt. Ötvenhatban ezrével álltak a barrikádok jó oldalán. Kádár tucatjával végeztette ki őket. Te valóban azt hinnéd, hogy a „Kádár kánaán” idején ez a sok százezer párttag politizálási hajlama hevétől vezettetve lépett be az „élcsapat” tagjai közé? Ahol mellesleg politizálni nem lehetett, csak parancsokat végrehajtani, az esetleges konc reményében. Tudod, hogy hány szakmában lehetett csak alsó szinten dolgozni párttagság nélkül? Kétségtelen, hogy a párttagok, talán tízezreinek hiányozni fog Kádár, mint ahogyan sokaknak már most hiányzik Aczél elvtárs, pedig még megvan. Végezetül: „Sem Pozsgayék, sem az MDF nem mérte fel helyesen a lélektani realitásokat.” Hűha! Talán az SZDSZ és a FIDESZ lélektani felmérése a helyes? Akárhogyis van, Te most szerencsére felmérted nekik! 1990 izgalmas esztendő lesz valóban, de nem ettől, hanem egyebek között attól az embertelenül összekavart problémakomplexumtól is,amelyről a „Pipafüst” címszó alatt értekeztél, meg sok másért is. Legkevesebb izgalmat azonban a volt kádárista MSZMP tagok fogják kiváltani. Erre fogadni is hajlandó vagyok veled. Elnézést a hosszúra nyúlt értekezésért. Barátsággal köszönt — Takács József, Bethesda, MD Kedves Jóska! — Válaszként hadd idézzem a számodra sem ismeretlen Kopácsi Sándort, egy a Népszabadsággal készített interjúból. Arra a kérdésre, hogy „Gondolom, ön nem éppen hálatelt szívvel emlékszik vissza Kádárra,” Kopácsi, akit a Nagy Imre perben először halálra, majd, enyhítve, életfogytiglanra ítéltek, így válaszolt: „No, igen, ilyesmit nem állíthatnék. De ketté kell választani a sérelmeket és a történelmi értékelést. A sérelmi politika sehová sem visz. A Kádár-kurzus kíméletlen leszámolásokkal kezdte, amelynek a méretei csak nemrégiben kerültek napvilágra. Ép ésszel alig felfogható, hogy miért volt szükség a tömeges megtorlásra. Ám ennek sem szabad elfeledtetnie azt, hogy a 60-as évektől egy másik periódus kezdődött. Ismét színre léptek a reformerők, amelyek ugyan egy rossz rendszer életben tartásához is hozzájárultak, de akkoriban ennek nem volt reálisabb alternatívája az ismert geopolitikai okok miatt [kiemelés tőlem —éji]. Hiba figyelmen kívül hagyni ma azt, hogy ez egy másik periódus volt. Olyan szakasz, amiben valami elkezdődött. Valami olyasmi, amely nagy hatást gyakorolt az egész kelet-európai gondolkodásra. Felnövekedett egy egész reformnemzedék. Bármilyen hihetetlenül hangozzék is ez éppen az én szájamból, a kádárizmus liberális korszakában lelhető fel a gyökérzete annak, ami mostanában szökken szárba. Természetesen nem volt demokrácia. Ám megjelenhetett valamiféle korlátok közé szorított, de mégiscsak demokratikus gondolkodás. Kialakulhatott az úgynevezett második gazdaság. Nem szűntek meg a hatalom atrocitásai, de a viszonylagosan nagyobb fizikai és szellemi mozgáshatárok létrehozták a reformkommunizmust, amit, úgy látom, itt most kezdenek nagyon aláértékelni. Ez hiba. Nem volna szabad a többiekkel egy kalap alá venni azokat, akik mertek és tudtak reformokban gondolkodni, cselekedni. Ezek a mai változások előfutárai közé tartoztak, s nem okos dolog elfeledni, hogy közöttük sokan kockázatos, már-már kamikaze módra küzdöttek a változásokért.” Én tulajdonképpen nem Kádárt védem, hanem azt a időszakot, ami a nevéhez fűződik — kb. a kubai krízis utántól. Amikor itt még Ceausescu volt a kedvenc s az egész blokkban a legnagyobb elnyomás volt, akkor kezdett el Magyarország példamutatóan viselkedni. Hányszor mondhattuk el abban a korban itt, hogy kérem, Magyarország mégiscsak más — jobb — minta a többi? A Kádárék mezőgazdasági politikáját (ami sok tekintetben nagyonis sikeres volt) megtenni a Ceausescu-féle falurombolási terv modelljének: számomra az ilyesmi a felháborító. Czinege se épített éppen vadászkastélyokat. Elég a mocsok amúgyis, ne költsünk méghozzá. Végül még: a múlt év végén még az MDF és az MSZP egyet akart a referendum dolgában: hogy ne szavazzák meg az SZDSZ-FIDESZ propozícióját. Az MDF nyilvánosan nem vállalta az MSZP-vel való szövetséget, azt tanácsolta híveinek, hogy ne szavazzanak, mert ha a szavazásra jogosultaknak több, mint 50%-a otthon marad, a referendum érvénytelenné válik. Ha az MDF nem bojkottál, vagy ha az MSZP is bojkottál, veszít az SZDSZ. De így ezen bukott meg Pozsgay, ezért választja majd az elnököt a nép helyett egy szétforgácsolt parlament, s ezért lesz az elnöki poszt dekoratív csupán. Én boldogabb lettem volna akár az amerikai, akár a francia mintával, mint ezzel a félig némettel. Node majd meglátjuk... —éji 38 ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám
