Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
FÓRUM Kovács László (West Lafayette, IN): VISSZAPILLANTÁS AZ ANYANYELVI KONFERENCIÁRA Napjainkban a magyar nép egy boldogabb jövő reményében új utakat keres. Ez az útkeresés sok parlamentáris munkába és fáradságba fog kerülni, amit csak az otthon élő magyar nép tud a maga erkölcsi erejével és szorgalmával elvégezni. Azok, akik életük egy részét, bármilyen oknál fogva is, az óhazától távol élik le, származásuknál fogva is adósai maradnak a magyar honnak. De a kötelesség megköveteli, hogy ebben az útkeresésben mi időről időre tanácsot is adjunk vagy éppenséggel jó példával jáijunk elő. Azok, akik szerencsések és demokratikus életformában éltek hosszabb időn át, azok — remények szerint — értékelni tudják, hogy egy demokratikus társadalomban a parlamentáris rend alapvetően nemcsak fontos, de elengedhetetlen. Minden változásnak, fejlődésnek és ügyrendnek van helye, módja és ideje. A rendszabályok alapvetően fontosak ott, ahol azok már ismertek és beváltak, de még sokkal inkább ott, ahol ezek bevezetése és használata csak kezdeteit veszi. A parlamentáris szabályok megértése elsőrendűen fontos most a magyar nép előrehaladásában, s jövő terveinek sikeres kidolgozásában. Ebben a nyugati országokban élő s új otthont talált magyaroknak jó példával kell szolgálniok. Egy magyar közmondás szerint a „hamar munka sohasem jó”. Ez az alapvető és egyszerű gondolat találó arra a Kecskeméten elhangzott felszólalásra is, amelyet Nagy Károly, az Egyesült Államok egyik egyéni résztvevője felszólalásában mondott el a VI. Anyanyelvi Konferencia első napján, annak fórumán. Nagy Károly vélekedése szerint az anyanyelvi mozgalom csak vajúdik és megújulásának feltétele a mozgalom és a jövőben megrendezendő további konferencia függetlenítése lenne a Magyarok Világszövetsége szervezetétől. Mindennek megvan a maga rendje, s egy a Nagy Károly által előterjesztett vitatárgynak is van járható és természetes előterjesztési módja. Hiszen az Anyanyelvi Konferencia Végrehajtó Bizottsága — melynek ő maga is tagja — rendszeresen ülésezik és tárgyalja, tervezi és összegezi a szükséges munka jellegét és irányát. Minden új tervezetnek, újjászervezésnek tehát van útja és módja, hogy azt előre beterjessze valaki — természetesen a saját nevében. Egy beadványt úgy kell elkészíteni, hogy azok, akik azt majd először hallják megfelelően értesüljenek annak tartalmáról. Sajnálatosan ezt a járható és parlamentárisán elfogadott és bevált utat Nagy Károly nem vette igénybe. Azok, akik a felszólalását először hallották ott, nem voltak sem tájékozódva sem felkészülve arra, hogy a témához, a fórum lezajlása alatt, annak érdemei szerint, hozzá is szóljanak. Tehát szinte teljesen egyoldalúvá és ferdévé vált a vita, amelyhez a részvevők vagy magyar vehementséggel, vagy tétovázva szóltak hozzá. Aki igazán figyelemmel kísérte az anyanyelvi konferenciákat az elmúlt húsz év folyamán, az minden bizonnyal felfigyelt azokra az erőfeszítésekre, amelyeket a hat konferencia tett. A vezetői, szervezeti és anyagi áldozatot — mind — az anyaország tette lehetővé, nem könnyű politikai, kulturális és gazdasági körülmények között. Az anyanyelvi mozgalomért a magyar nép nagy áldozatokat hozott az évek során. De lehetővé tette ezt a nagy munkát az a vezető s lassan kiöregedő korosztály is, melynek személyes és szakmai áldozatkészsége nélkül 1989-ben, s talán előbb sem, nem lett volna Kecskeméten egy VI. Anyanyelvi Konferencia. Amikor függetlenségről van szó, akkor emlékezni kell arra is, hogy a Magyarok Világszövetsége táplálta, adminisztrálta, fejlesztette, védelmezte az anyanyelvi mozgalmat. A főtitkárok sokszor személyes áldozata és odaadó munkája, az adott körülmények között, húsz éven át, istápolta és fenntartotta ezt a nagyon törékeny intézményt. A Magyarok Világszövetsége bocsátotta rendelkezésre nemcsak összeköttetéseit, de egész szervezetét, munkatársait, és ez szerezte meg, s hosszú időn át biztosította, sok kulcspozícióban tevékeny személynek, szervezetnek, akadémiai és kulturális intézménynek, kiadóvállalatnak és tudósnak a támogatását. Az anyanyelvi konferenciák és azok minden gyümölcse nagyon sok munkába és áldozatba kerültek, elsősorban az óhazában. Az elmúlt hat konferencia a Magyarok Világszövetsége vezetőinek munkája, és anyagi fedezete nélkül nem lett volna lehetséges. Az évek folyamán a konferenciák egyre szerényebb keretek között zajlottak le. Egyszerűen szólva az anyagi bázis fokozatosan gyengült, a belső gazdasági adottságokat is tükrözve. De a konferenciánál nem a protokoll az elsődleges, hanem annak tartalma, hatása és termékeny munkája. Felelős személyek vezetése és hozzájárulása nélkül már nem lenne az anyanyelvi mozgalomnak sem anyagi fedezete, sem adminisztrációs otthona. A Magyarországon megrendezett kulturális alkalmak, táborok, a Nyelvünk és Kultúránk szerkesztése és kiadása, például, mind sok anyagi áldozatba kerülnek és sok szervezési gonddal járnak. Nem lehet tehát egyszerűen és naivan azt mondani, hogy a Nemzetközi Filológiai Társaság mintájára kellene egy független, újabb szervezetet létesíteni. A ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám 33
