Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
egyénnek mintsem szervezetnek, hogy az használja fel adományukat belátása szerint. Az amerikai magyarok fizikai áldozatvállalásának most voltam szemtanúja először. Ezzel kapcsolatos nagy élményem a New York-i március 15-i megemlékezés volt. Kettő is egy napon: március 19-én. Az egyik a New York-i Amerikai Magyar Szövetség főrendezésében, majd három órával később a másik, a Munkacsoport rendezésében. Az elsőn összejöttek vagy háromszázan. A színpadon pedig felsorakoztatták azt, amijük volt: a harmadgenerációs kiscserkészektől kezdve szinte minden korosztályból akadtak, akik hozzá akartak járulni március 15-e megünnepléséhez. Bensőséges és őszinte ünnepély volt. A vége felé azonban kezdett elszállingózni a közönség a másik rendezvényre, melyre a közeli St. Bartholomew Katedrálisban került sor pompás, szinte kápráztató körülmények között, talán több, mint ezer fős közönség előtt. A Munkacsoport bebizonyította, hogy kitűnően tud szervezni és tömegeket mozgatni. De nem szabadulhatok az érzéstől, hogy a két rendezvény tudatosan zavarta egymást. Engem ugyanis eredetileg az első összejövetelre hívtak meg — még február elején —, hogy tartsak beszédet. A Munkacsoport csak néhány nappal a rendezvény előtt keresett fel telefonon és kért fel a részvételre. Elfogadtam a meghívásukat azzal a feltétellel, ha rendezvényük nem keresztezi a korábban vállalt kötelezettségemet. A katedrálisba ezért csak késve, jóval a kezdés után érkeztem meg. Csak ezután kértek fel, hogy tartsak egy rövid beszédet, amit szintén nem utasítottam viszsza. Rövid felszólalásom elején azonban megemlítettem fenti érzésemet. Elmondtam, hogy pár órával korábban részt vettem egy ünnepélyen, amelyet ugyanebből az alkalomból szerveztek. Majd megjegyeztem, hogy remélem, csupán azért került sor két rendezvényre egy napon, egy városban ugyanabból az alkalomból, hogy akinek nem felelt meg az egyik időpontja, az elmehessen a másikra. A Kálmán László által vezetett new yorki magyar rádió felvételről sugározta ezt a beszédemet, de furcsamód kivágták belőle ezeket a mondataimat. Eszerint úgy tűnt, mintha a Munkacsoport kizárólagos meghívottja lettem volna és nem ilyen ad hoc vendége. Valamint ezzel a beavatkozással elérték, hogy ne essen szó a másik rendezvényről. Amint tapasztaltam, a közönséget nem zavarta, hogy aznap két rendezvényen is megemlékeztek március 15-éről, hiszen sokan minden előítélet nélkül részt vettek mindkettőn. A „közkatonák” az ügyet támogatták. Negyedik alapvető élményként az utóbbihoz kapcsolódó tapasztalatomat említhetem. A keleti parttól a nyugatiig mindenütt találkoztam az 1985. május 10-én Ottawában rendezett nagy tüntetés résztvevőivel. Ezen a tüntetésen követelték a csehszlovák nagykövetség épülete előtt a szabadonbocsájtásomat. Megható volt találkozni azokkal, akik akkor azt kiabálták: „Free Miklós Duray!” A személyes találkozás alkalmával palástolhatatlan őszinte szeretettel és örömmel öleltek magukhoz. Ugyanazzal az indulattal, amellyel — nem bánva fáradságot, pénzt, több órás repülőutat vagy éjszakai autózást — mentek Ottawába tüntetni a felvidéki és erdélyi magyarokért. Számomra az volt a legmaradandóbb élmény e találkozásokból, hogy ezek az emberek nem dicsekedtek nekem azzal, hogy az érdekemben tüntettek, nem úgy, mint a rendezők. Úgy érzem, hogy az amerikai és a kanadai magyarság legértékesebb tőkéje ez az ügyszeretet, melyet nem szabad devalválni, amellyel nem szabad visszaélnie a vetélkedő csoportoknak és vezéreknek. Csak erre a tőkére lehet alapozni egy egyetemes elképzelést. Az ötödik meghatározó élményem a cserkészettel és az egyházakkal kapcsolatos. Az amerikai magyarok szervezettsége ott a legjobb, ahol e két nagymúltú, politikamentes intézmény, illetve a körükben nevelkedett személyek tartják kézben az ügyek intézését. A politikamentességüknek az a legpozitívabb hatása, hogy felül tudnak emelkedni a pártoskodó szervezeteken és az ő kezdeményezésüket fogadják el a legtöbben, még az egymással szembenálló acsarkodó felek is. így az ő köreikben valósul meg legteljesebben az egyetemesség gondolata. ✓ érzem, itt Amerikában egy év alatt sokkal több őszinte barátot szereztem, mint életem 44 éve folyamán otthon. De ami ettől fontosabb: megismerkedtem közel háromszáz emberrel, akik hajlandók támogatni a csehszlovákiai magyar kisebbség jogvédelmi harcát. De leginkább azt a benyomásomat akarom veletek megosztani, amely az amerikai magyarokat összefogó erővel kapcsolatos. Amely a széthúzás ellenére egyetemes értelmet ad, illetve adhat a nyugati magyarságnak. Ugyanarra gondolok, amiről Király Béla beszélt a kerekasztal-beszélgetés bevezetőjében és Bállá Bálint az előadásában: a kisebbségben élő magyar tömegek helyzetének megoldására. A magyar politikai emigráció eddigi értelme ugyanis egyre inkább válságba kerül a magyarországi liberalizálódás előrehaladtával. Ez az otthoni folyamat fokozatosan olvasztja a hagyományos politikai emigránsi célkitűzéseket. Ha nem bukik meg a Magyarországon folyamatban lévő politikai és társadalmi megújhodás, akkor tkp. az emigráció az óhazával kapcsolatos néhány alapvető küldetését gyakorlatilag teljesítette. Ezeket Borbándi Gyula foglalta össze a Bécsi Napló-ban („Haza és emigráció”, 1989. július-augusztus). Szerinte a következőket tették a nyugati magyarok: fenntartották és ápolták a szabadságban való reményt, ébren tartották a magyar sors kérdéseit, átmentették azokat a társadalmi eszményeket, amelyeket a totalitárius, majd a hegemonista rendszer ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám 27
