Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
erdélyi magyarság helyzetével kapcsolatos foglalkozás egy kézenfekvő hézagpótló cselekvés is. Ha nincs más ötlet: rendezzünk erdélyi estet. Ennek megvan a forgatókönyve, lehet érzelmi húrokat pengetni, lehet kicsikarni adományokat és különben is micsoda emigráns magyar az, aki nem foglalkozik ezzel az üggyel. Tehát van egy Erdély-dömping, és imitt-amott az emberek már únják is, de nem merik bevallani. Ezért sokak számára az ügy be is fejeződik azzal, hogy kilépnek a gyülekezeti terem vagy a magyar ház ajtaján, miután legombolták róluk az adományt. Továbbá azt tapasztaltam, hogy az amerikai magyar szervezetek rendezvényeire eljáró érdeklődők figyelme nagyjából három felé oszlik: Erdély, az 56-os forradalom értékelése, és a mai magyarországi politikai változások irányába. Ezzel gyakorlatilag bezárul az érdeklődési kör. A többi óhazai probléma csupán egy kis hányadát érdekli az itteni magyaroknak. Nem érzékelik, hogy az otthoni demokratikus ellenzék egy évtizeden keresztül milyen erőfeszítéseket tett a mai politikai változásokért, milyen sorsban volt emiatt részük évekig. Nem szívesen hallanak arról, hogy újraélednek az otthontól elválasztó távolság miatt elfelejtett hagyományos problémák: az antiszemitizmus, a cigánykérdés, a népiek és az urbánusok közötti ellentét, a magyarországi nem magyar ajkú lakosság követelőzése. Az említett három ügyön kívül más magyar nemzeti ügyben alig tájékozott az amerikai, illetve a kanadai magyarok zöme. Előadásaimban a csehszlovákiai magyarok helyzetéről beszéltem, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyire tájékozatlanok vagy eltájoltak a hallgatóim. Sok helyen én voltam az első, aki valaha körükben nyilvánosan erről a kérdésről tartott előadást. Ez tkp. érthetetlen, főleg akkor, ha szemügyre vesszük a jelentősebb magyar szervezetek programját és kiáltványait: az egyik ismert nagy magyar társaság a magyar nemzet ellen elkövetett igazságtalanságok jóvátétele ügyében fogalmaz meg minduntalan kiáltványokat, de a kisebbségben élő magyarság helyzetének a folyamatos feltárása és nemzetközi ismertetése érdekében nem tett semmit; a másik nagy magyar szervezet leszögezi, hogy mindent megtesz a kisebbségi sorban lévő magyar testvéreik helyzetének a javítására, csak éppen nem tudni, hogy mit ért a mindenen; a harmadik szervezet tizenhat millió magyar emberi jogainak a védelmezését vállalta fel, csakhogy vezetői háromig sem tudnak számolni, mert kizárólag az erdélyi üggyel kötik le magukat. A többi kérdést besöprik az íróasztal fiókjába önmegoldás céljából. A negyedik nagy szervezet pedig hangoskodva mindenki szószólójának tekinti magát. Stb. És mégis nagy a tájékozatlanság. Az ilyen hangzatos szavak helyett szerényebben megfogalmazott programoknak talán mégis nagyobb hitele lenne. A mindent megtenni szándék, ha nem bontható le a napi tettek szintjére, egyenlő a semmivel. Szinte mindenütt azzal a megállapítással találkoztam: az erdélyiek helyzetéről tudunk, de rólatok eddig nem jutott el hozzánk semmilyen értesülés a Te bebörtönzésed kivételével. Mármint az én bebörtönzésem kivételével. Annak ugyan örültem, hogy nem kellett túlságosan sok szót fecsérelnem a bemutatkozásra. De megdöbbentett, hogy azok a szervezetek, amelyek hallatták hangjukat szabadulásom érdekében, nem tettek semmit a csehszlovákiai magyarok helyzetének szélesebb korú ismertetéséért. Portola Valley és Los Angeles kivételével szinte mindenütt ezzel az állapottal találkoztam. Nemcsak itt, hanem nagyobbára Magyarországon is. Gondolom, ennek tudható be, hogy nagyon sokan az erdélyiek helyzetén túl minden más magyar kisebbségi ügyet másodrangúnak tekintenek. Azt tapasztaltam, hogy az egyetemesség gondolata erősen a háttérbe szorul. A vancouveri hallgatóságom soraiban helyet foglaló fiatal erdélyiek egyike tette fel teljesen spontánul a kérdést: nem vált-e ki majd ellentéteket az egyes utódállamokban kisebbségben élő magyarok között az emigrációnak és a mai Magyarországnak ez az Erdély-kultusza? Illetve azt, hogy a többi magyar kisebbség problémája az erdélyiekével szemben annyira háttérbe szorul? Hiszen nincsenek jobb helyzetben a többiek sem, csak más helyzetben. Ez az erdélyi friss menekült, aki ezt a kérdést megfogalmazta, sokkal jobban ráérzett a lényegre, mint a régen emigrációban élők, akik úgy képzelik, hogy magyar politikát „csinálnak.” Válaszomban nem tudtam megcáfolni a kérdező aggályait. De elmondtam a félelmét ellensúlyozó reményemet, mely abból táplálkozik, hogy a szülőföldjükön élő kisebbségi magyarok kölcsönösen sokkal jobban érzékelik egymás helyzetét, mint a kisebbségi sorsot nem próbált többségiek, vagy az otthonról már régen elszakadtak az egymással vetélkedő szervezetekben. Példa erre, hogy 1988-ban a csehszlovákiai magyarok körében több tiltakozásra került sor a romániai falurombolási terv ellen, és voltak magángyűjtési akciók is a menekültek megsegélyezésére. Ez utóbbi tiltott tevékenység Csehszlovákiában. Tehát azok, akik ebben részt vettek, hatósági üldözés veszélyének tették ki magukat. Az erdélyi lány félelme azonban nem volt csupán elméleti. Az általa felemlített veszélynek tapasztaltam jeleit. Volt, ahol amiatt panaszkodtak az amerikában élő felvidéki származású magyarok, hogy mindig adakoznak az erdélyi ügyre, de az erdélyieket támogató csoportok sokszor el sem jönnek az ő rendezvényeikre. Másutt pedig többen amiatt panaszkodtak, hogy kimerültek a pénzgyűjtési akciókban. A különböző erdélyi bizottságok, csoportok, sőt magyarországi szervezetek is állandóan gyűjtenek, de senki sem számol be arról, hogy valóban eljut-e az adományuk oda, ahová szánták. És nem számolnak be 24 ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám
