Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 114. szám

saját tevékenységükről sem, holott a pénz nagy részét saját szervezeteik fenntartására használják fel.

Az amerikai magyar szervezetek egy része azzal büszkélkedik, hogy kellőképpen és időszerűen tájékoztatja az amerikai és a kanadai kormányt a magyar sorskérdésekről. Ezt is megtapasztaltam. És kiderült, hogy sem a Fehér Házban, sem a State Departmentben, sem a Kongresszusban a szakemberek rendelkezésére nem állnak kellő információk a csehszlovákiai magyarok helyzetéről. Igaz, az „erdélyi maffia” szerint ez nem égető kérdés. Az ottawai külügyminisztériumban és a szovjet ügyek igazgatóságán nem is tudtak róla, hogy Csehszlovákiában élnek magyarok. A külügyminiszter azonban tájékozottabb volt. Személyes kapcsolatai révén a Kanadai Magyar Szövetség elnökétől kapott információkat.

A tájékozatlanság miatt azonban ne a hivatalokat hibáztassuk. A hivatal — alapvető működési elve szerint — csak abba az irányba tesz lépést, amerre lökik. Egyébként csak önmaga fennmaradásával törődik — akárcsak néhány amerikai magyar szervezet.

Nem kívánom sorra kérdőre vonni azokat az amerikai magyarokat, akik előttem is azzal kérkedtek, hogy ők az egész magyarság ügyét akaiják képviselni. Nem vonom őket kérdőre, noha nemcsak jogom lenne rá, de kötelességem is lenne, hiszen engem is kérdőre fognak vonni otthon a munkatársaim amiatt, hogy hogyan képviseltem a csehszlovákiai magyarok ügyét az Újvilágban. A kérkedőket csupán emlékeztetni akarom Eckhardt Tibor 1929-ben Budapesten, a Magyarok Világkongresszusán elhangzott szavaira: „A mai Magyarország, amelyben vergődünk, elsősorban annak tudható be, hogy a külföld nem ismerte Magyarországot és nyugatra szakadt testvéreink nem követek el mindent, hogy a művelt nyugati közvéleményt felvilágosítsák.” Ez — sajnos — többékevésbé ma is érvényes.

A kisebbségi kérdésben — értem ezen az erdélyi ügyet — érdekelt amerikai magyar szervezetek vezetőitől közvetve vagy közvetlenül évek óta azt hallom, hogy a hátborzongató híreket kell a világ közvéleménye elé tálalni. Ezeket kell elsősorban felkutatni. A propaganda-elmélet szempontjából ez helyes követelmény. A hírre, amelyből csöpög a vér, odafigyel mindenki. Akárhogy is szeretnénk azonban követni ezt az elméletet, a biafrai, kambodzsai, vagy az iráni véres történtekkel hasonlóval szerencsére nem szolgálhatunk. Még a balkáni térségből sem, noha pillanatnyilag ott a legelviselhetetlenebb a magyarok fizikai és lelki léte. A békeidős európai mércével mérve csak a második világháború utáni Csehszlovákiában foganatosított magyarellenes intézkedések értek fel az említett „keleti borzalmakkal.”

Azóta, hogy Amerikában tartózkodom, azonban

úgy érzem, hogy olyasmit akarnak az ügyünkben elérni ezek a magyar szervezetek, ami lehetetlen. Egyrészt azért, mert nincsen megfelelő kapcsolatuk az amerikai sajtóhoz. Másrészt azért, mert az amerikai népi közvéleményt a közép-európai események nem tudják felvillanyozni. Akár tíz Árpád-kori magyar templom elbulldózerozása sem hat úgy az amerikai újságolvasóra, mint egy Hollywood-i filmsztár zajos életének mozzanatai.

A közvélemény helyett maradnak a politikusok és a szervezetek. Körükben viszont azt tapasztaltam, hogy kezdenek megcsömörleni a borzalmaktól, mert számukra is cseppfolyóssá vált a szörnyűségekről szóló hírek halmaza. Nekem azt a véleményüket mondták el, hogy hiányolják az objektív, hitelesített vagy hitelesíthető információkat, a helyzetet felmérő tanulmányokat és felméréseket.

Tény és való: ezek elkészítéséhez szakmai felkészültség, naprakész hírszolgálat, kevesebb kiszámíthatatlan érzelmi telítettség és az egyetemesség hivatástudata szükségeltetik.

Amerikában utaztamban úgy vettem észre, hogy tkp. az amerikai magyaroknak van szükségük a borzongató hírekre. És ezt igazán nehéz megértenem, noha sejtem az okát, mely valahol az önigazolás tájékán rejtőzik. Nehéz megértenem, hogy miért az a jó, ha minél rosszabb a helyzet. Miért jó hallani az otthoniak üldözéséről. Aki nem tud beszámolni szörnyű eseményekről, aki valósághűen igyekszik ábrázolni a helyzetet, aki nem tud elegendő román- vagy szlovákellenes érzelmet felkavarni a hallgatóságban, annak csak a műértő közönség körében van hitele. Visszajutott a fülembe, hogy az előttetek is ismert amerikai magyar körökben az a vélemény alakult ki az 1982-83- as első bebörtönzésem alkalmával: bárcsak elítélnék Durayt jó néhány évre, lenne mi miatt port kavarni. Miután kiengedtek a börtönből, sokak számára megoldottá vált a csehszlovákiai magyarok helyzete. Kérdem tőletek: az, hogy Csehszlovákiában bezárják a magyar iskolákat, hogy megszűnőben van a magyar értelmiség, hogy a magyar munkások számára a szülőföldjükön nincs elég munkaalkalom, hogy elhagyni kényszerülnek szülőföldjüket, hogy a kis magyar falvakat a tervszerű elsorvasztás rombolja és hogy ez az ottani magyaroknak csaknem felét érinti, hogy fokozódik az erőszakos asszimilálás, hogy a világon a csehszlovákiai magyarok körében a legnagyobb az öngyilkosok aránya — nem elegendő ok a vészharangok megkongatására?

Amikor készítettem ezt a beszámolómat, eltökéltem, bogy nem fogok benne megnevezni személyeket, sem szervezeteket, hogy ne bonyolódjak a kivételezés útvesztőjébe. Két kivételt azonban mégis teszek, mert az esetek az itt ülők egy részével kapcsolatosak.

ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám 25