Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
negatív viszonyulás, az onnan érkezettek politikai gyanúsítgatása. Ha ez a negatív ítélet abból a meggyőződésből alakult ki, hogy a nép és a nemzet egyenlő a hatalommal, hogy a hatalmat csak szolgálni, illetve kiszolgálni lehet, hogy nem létezhet autonóm gondolkodásmód és magatartás, akkor a bírálók és a gyanúsítok nem csak politológiai járatlanságukról tettek bizonyságot, nemcsak a gyanúsítottak nagy részét minősítették rosszul, de saját magukról is elfogadhatatlan véleményt mondtak. Hiszen egy nemzet minőségileg nem úgy oszlik meg: aki emigrál, az a bezzeg gyerek, aki marad, az a szolgalelkű. Gyakran ennek a fordítottja igaz. Azok pedig, akik az emigránsok közül — engedve végre honvágyuknak — elutaztak az óhazába, ki lettek tagadva az emigrációs szervezetekből és ocsmányul meg lettek hurcolva az emigráns sajtóban. Az egyik ilyen áldozat Hites Kristóf volt, a „Magyar életért és jövőért” akció elindítása miatt. Ne értsetek félre. Nem azokat védem, akik hazajártukban udvarolni kezdtek a hivatalos hatalomnak és dicsérően nyilatkoztak a kommunista rendszerről. Ezeket a nyugati magyarokat az otthoniak méginkább megvetették, mint az emigráció. Azokat sem akarom védeni a hazajárók közül, akik elfogadták a hatalom leereszkedő gesztusát és butaságból, tájékozatlanságból, vagy számításból szolgálatokat tettek a kommunista hatalomnak. Azokat sem védem, akik a Magyarok Világszövetségével paktáltak le. Ez a szervezet mindeddig ugyanis több kárt okozott az egyetemes magyar politikának, mint amennyi hasznot hajtott volna az elnevezése alapján várható feladatának teljesítésével. Hiszen az emigráció soraiba éket vert, a szomszéd országokban kisebbségi helyzetben élő magyarokat pedig kitagadta a szervezetből. Ebben a vonatkozásban azonban nem azokat marasztalom el, akik a magyarországi hivatalos szervekkel való kapcsolaton keresztül megpróbáltak alternatív fórumokat teremteni az egyetemes gondolkodás számára. Olyat, mint pl. az Anyanyelvi Konferencia. Ez ugyanis a hatalom által kialakított merev határok lazításához járult inkább hozzá, mintsem a stabilizálásukhoz. De nem akarom elmarasztalni a haza nem járókat sem. Mert elsősorban közülük kerültek ki azok, akik támogatni kezdték a kommunista hatalommal szembeszálló otthoni demokratikus ellenzéket, akiknek köszönhető az otthoni megújulás kezdete, akiktől viszont a hazajáróknak a hatalommal szóbaálló része elzárkózott vagy idegenkedett. A magyar emigrációnak az a része, amely elvetette az óhazával kialakítható bármiféle kapcsolatot, évekig ellenezte az Egyesült Államok közeledését Magyarországhoz. A közeledés feltételeként állított követelményei ugyan helyesek, fenntartásai pedig indokoltak voltak, de sok esetben nem gondolták végig feltételeik és tiltakozásaik lehetséges következményeit. Példa erre a Szent Korona visszaadása elleni kampány. Ezt a folyamatot otthon figyeltem, a Szabad Európa híradásaiból. Az emigráció szándékával egyetértettem, de azt is tudtam, milyen fontos, hogy visszakerüljön az országba a nemzet államiságának egyik legősibb és legbecsesebb ereklyéje. Azért szurkoltam, hogy az amerikai kormány ne hallgassa meg az emigráció tiltakozását. Ezzel kapcsolatban néhány mondatot idézek Megyesi Jenőtől, aki szintén a tiltakozók közé tartozott, de később az önkritika ritka magaslatára emelkedett, mert hazautazott Magyarországra és ott tapasztalta: milyen fontos a nemzet számára, hogy a Korona otthon van. Ezt látván írta: „Megnyugodtam, mert úgy látszik, hogy a magyar nép akarata érvényesült ezúttal. így nem is bánt most már, hogy Carter elnök annak idején nem vette figyelembe tiltakozásomat.” („Jelentés a Szent Korona helyzetéről.” — in Kisebb félreértések; cikkek PVH Publishing, Inc.) Ebből a belátásból egyértelműen ered az a következtetés, hogy egy nemzet, egy nép számára üdvös politikát nem lehet térben és időben tőle elszakadva művelni. Érte nélküle nem lehet. Az információkra való alapozás önmagában kevés. Mire befutnak ide a hírek, sok szájon, esetleg szűrőn vagy torzításon át, megjárva ötezer mérfóldes utat, megváltoznak. És ha nem is változnak meg, akkor is megmásulnak, mert elvesz belőlük a hitelesítő élmény vagy a személy. Az eseményekről jövő híradások puszta hírekké, evidenciává válnak. De a megmásulástól, a megváltozástól vagy az élménytelenségtől van rosszabb helyzet is: hogy elakadnak valamelyik amerikai magyar szervezet irodájában. Mint ahogy megtörtént a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának számtalan dokumentumával. amerikai magyar szervezetek egy részének programját a kisebbségi helyzetbe jutott magyarok sorsa iránti érdeklődés tölti ki. Főleg a romániai, illetve az erdélyi magyarok sanyarű helyzete miatti kardoskodás. Legkevesebb három szervezet szinte kizárólag ezzel foglalkozik. A magyar körökben azonban közismert, hogy mennyire nincs összhangban a tevékenységük, és mennyire viseltetnek sokszor szinte undorral egymás iránt e szervezetek élharcosai, és hány esetben akadályozzák tudatosan egymás munkáját. Nem mondok újdonságot azzal, hogy ez milyen káros helyzet főleg a romániai magyarság sorsára nézve. Ez azonban nemcsak az ő sorsukat érinti hátrányosan. Minden ilyen viszály az egész magyar nemzet szempontjából is káros. Hiszen csökkenti az esélyét a nemzeti sorskérdések megoldásának. Az elműlt év folyamán gyakran úgy éreztem, hogy a viszálykodó felek inkább a saját maguk fontosságának bizonyításával törődnek, mintsem a felvállalt üggyel. Ezzel kapcsolatban néhány észrevételt kell elmondanom. Esetenként az volt a benyomásom, hogy az ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám 23
