Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 114. szám
magyar voltukon kívül — többek között a csoportok közötti elszigetelődés miatt is — nincs semmilyen nagytársadalmi jegye. Ezért a meglévő pártoskodás nem egy normális kiválasztódási és differenciálódási folyamat része. Nem a demokrácia megnyilvánulása. Ellenkezőleg: merevvé, fejlődésképtelenné és antidemokratikussá teszi az amerikai magyarság magyar társadalmi életét. Ezt leginkább az bizonyítja, hogy a szembenálló felek — kevés kivétellel — abban a politikai sémában csontosodtak meg, amelyben gondolkodásuk mozgott Magyarország elhagyásakor. A csendőrtiszt csendőrtiszt maradt, a katonatiszt ugyancsak, sőt azóta elő is léptették egymást. A 45- ben emigráltak zöme ma is a reváns-politika bűvöletében él. A 47-esek pedig ma is a koalíciós korszakot tekintik a magyar politika csúcsának és megvetéssel viseltetnek a „dipi”-sek iránt. Az előbbiek pedig árulónak tekintik az utóbbiakat. Az 56-osok egy része a demokrácia kizárólagos felkentjének tekinti magát. És így tovább. Egy közös vonásuk azonban van: szinte mindannyian lenézően elfordulnak a második világháború előtti gazdasági emigránsoktól. És nem érzékelik az emigráns múlttal már nem terhelt fiatalok (második generáció) felszabadult és sokkal demokratikusabb nézeteit. Ez utóbbi alól leginkább a cserkészet jelent kivételt, valamint néhány örökséget ápoló szervezet, mint pl. a Rákóczi Alapítvány, az Egyesült Magyar Alap, stb. Amikor készültem amerikai utamra, azt reméltem, hogy gondolkodásmódban, politikai kultúrában fejlettebb emberekkel találkozom az újvilági magyarság körében, mint otthon. Reményemnek főleg két oka volt: tudtam, hogy az itteniek vagy nem, vagy csak alig éltek a kommunista elnyomás tudattorzító körülményei között, valamint tudtam, hogy évtizedek óta egy működő demokráciában élnek. Sajnos nagyrészt csalódnom kellett. Ennek a nagy, liberális országnak a földjén a magyarok körében kevés valódi demokratával találkoztam — s ezen nem pártállást értek. Annál több gyűlölettel, intoleranciával, gőggel, kevélységgel, beképzeltséggel, kizárólagossággal, konformizmussal és vaskalapossággal. Rengeteg vezérrel, és a tökéletes megoldások receptjeit ismerő személlyel. De annál kevesebb közkatonával, folyamatos és tudatos építőmunkát végző emberrel. És még kevesebb sikerrel végződött akció híréről hallottam. Persze dicsekvőkkel annál többször akadtam össze. Egy és ugyanazt az eredményt sok szervezet vagy személy saját, kizárólagos sikerének tüntette fel. Ezzel főleg a névtelenül közreműködők és az elismerést valóban kiérdemlők népes táborát sértve. Emberileg azonban azt az intellektuális kevélységet éreztem a legsértőbbnek, amellyel mind a régi, mind az új magyar emigráns értelmiségiek nagy része viszonyul a második világháború előtti gazdasági emigráció munkásrétegéhez, és a második világháborút követő négy emigrációs hullám nem értelmiségi csoportjaihoz. Akiknek pedig nagy részben köszönhető a magyar házak és a magyar egyházak megalapítása és fenntartása. Az a kifogásuk velük szembe, hogy társaságaikkal nem lehet magyar sorskérdésekről, irodalomról és egyéb fennkölt dolgokról beszélgetni, ók inkább csak disznótoros vacsorákra járnak össze vagy a népmulatságokat kedvelik. Az elmúlt év folyamán megfordultam néhány ilyen csoport körében is és azt tapasztaltam, hogy igenis lehet velük beszélgetni mindenről, csak meg kell találni a megfelelő hangot és a nyelvezetet. És nem utolsó sorban bizalommal kell lenni irántuk, mert ők is bizalmatlanok. Sőt elmondhatok egy nagyon kedves történetet is. Amikor megszületett Áron Bálint fiunk az indianai kórházban, az eseményről szóló újsághír olvastán meglátogattak bennünket másod- és harmadgenerációs magyarok és szlovákok. Volt vasmunkások, bányászok. Az értelmiség által lenézett csoportokból. És elmesélték, hogy mivel töltik szabad idejüket. Ugyanazzal, amivel az otthoni munkásság, amelyet szintén szakadék választ el az otthoni értelmiségtől, mert elfelejtették a közös nyelvet. Az anyanyelvét és a nemzeti tudatát töretlenül megtartott amerikai magyar értelmiségiek zöme — tapasztalatom szerint — nem csak ezt az alacsonyabb nívójúnak tartott réteget nem veszi figyelembe. Hanem szinte nemlétezőnek tekinti azt a másod- és harmadgenerációs volt magyarok tömegét, akik már régen elfelejtették vagy soha nem is tudták a magyar nyelvet, de tudatuk őrzi eredetüket. Hogy valóban őrzi, személyesen tapasztaltam. Gyakran találkoztam dicsekvő magyarokkal, akik arra hivatkoztak, hogy az Amerikai Egyesült Államokban 1,8 millió magyar él. De a működő szervezetek — egy-két kivétellel — semmit sem tesznek ennek a tömegnek a társadalmi összetartásáért. Nincs számukra mondanivalójuk. Politikájuk szinte kizárólag Magyarországra összpontosul, de nem a magyar népre, és nem a belőle ugyan már kiszakadt, de irányába affinitást érző tömegre. Annak ellenére ez a helyzet, hogy a különböző észak-amerikai magyar szervezetek és szövetségek nagy magyar politikai távlatokat nyitogató programot hirdetnek, vagy vezetőik ilyen szándékot magyaráznak tevékenységükbe. Ez ugyan egy politikai emigrációra jellemző gondolkodásmód és magatartás. Hiba lenne, ha másként volna. De a hangzatos nyilatkozatok zajában, a szervezetek labirintusában és viszálykodásaik közepette elvesznek vagy elerőtlenednek még a legőszintébb szándékok is. Az elmúlt évtizedek során számtalan esetben vált alapvető értékítéletté a létező Magyarországhoz való 22 ITT-OTT 23. évf. (1990), tavaszi (114.) szám
