Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 117. szám
Ha szegény a ház Megszoktam, ha szorít a cipő, levetem, ha sovány a fold, otthagyom, fölkelek, ha üres az asztal, ha szegény a ház, nem zörgetek, de ha a ház az én házam, a fold az én földem, a cipő az én cipőm, az asztal az én asztalom, olyannak kell elfogadnom, amilyen. Biztosan éreztem, hogy pontosan ilyen lehetett akkor is az a sugár, ami a füstös, sápadt inka reggelt befutotta a külső kapunál, mikor a kopott városi kövekre kajánul, ferdén, váratlan kiült az öröklétből szökve, akaratlan, s aranypirosra tékozlón kinyílt ahogy kinyílt itt is, az Orczy téren, ahol minden esetleges, múlandó, ahol hullámzik, lassacskán megáll a troli és kihány minket az ajtó. If the house looks poor I’m used to these — if the shoe is too tight, I discard it. If the soil is barren, I abandon it. If the table is not set, I get up. If the house where I knock looks poor, I don’t go in. But if this house is mine, if the soil is my soil, if the shoe is my own, the table my property, I simply have to accept them for what they are. Oláh János. Kolumbán Miklós fordítása. Reggel Verset írtam az inka városokról, hogy piszkos, szürke falaik felett milyen vörösen kelt az óriás nap a hideg, őszi korareggelen, amíg a nyolcvanhármas trolibusz a külvárosban kanyargott velem. Zsúfoltan álltunk, összegyűrt ruhákban gyűrött arcű, fázós koránkelők. Fokhagyma- és pálinkaszag erezte a lehellettől felhős levegőt. A gyomrokban, a vöröslő szemekben émelyegtek a kialvatlan éjek, feldúcolt kapualj, patkányos udvar, konyhanyirok, részeg veszekedések. Early Morning I just wrote a poem about an Inca city — how flushed the giant sun looked at a chilly autumn dawn above the grimy, gray walls. Meanwhile trolley 83 moved along its serpentine, suburban route. We stood shoulder to shoulder in the trolley in creased clothes, with creased faces, we the chilled early risers. The air reeked of cherry brandy, of garlic. Fog was born of our breath. We felt nausea. Squeamish stomachs from sleep-deprived nights. Dawn colored our eyes. The memories of a farm yard, teeming with rats. Propped-up gates; drunken quarrels. I felt that the sun’s rays were taking the same route now as on that ancient, smoke-filled morning. It besieged the outer gate; it had shone on the weathered cobblestones of the town. It had shone sneeringly, awry. It had slipped away from eternal life and opened up golden red, squandering itself. If opened here, too, on Orczy Square, shining on this flea market where everything is fortuitous, ephemeral, where the trolley undulates, gradually stops. Then the door flings open and ejects us. Mezey Katalin. Kolumbán Miklós fordítása. Katalin Mezey, János Oláh. Selected Poems — Válogatott versek. Remetei kéziratok, 4. A ITT-OTT 23. évf. (1990), léli (117.) szám 31
