Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 117. szám

Egy óra múlva én is a barátok között voltam. Az ebédnél vagy harmincán lehettünk együtt. Csak fatányérjaik voltak és faedényekben szolgáltak fel. Evés előtt felálltak és egy gregorián zsolozsmát énekeltek. Hatalmas hangjuk betöltötte a termet és a mellkasomon éreztem mély basszusuk rezonanciáját. Illett a hangulatomhoz. A felszolgálás egyszerűsége és a harminc kamzsás barát férfikórusa lelkem mélyéig megrázott. Hát ennek az életnek is van varázsa? Rajtakaptam magamat a világtól való szabadulás utáni rejtett vágyamon.

Igen, ez az élet sokkal megkíméltebb a konfliktusoktól, hiszen minden gyötrelem tápláló forrásáról lemondtak. A pénzről, a szexről, sőt még az önakaratról is. Kimentek a világból, megmenekültek az összeütközésektől. Itt az ember elmélyülten fölfedezheti igazi belső lényét. De vajon az Istent is?

Abban már nem vagyok biztos, hogy megéri-e. Hány embernek okoz örömöt a havasi gyopár, amely a magas hegyek tetején nő? A legtöbb csak könyvből ismeri. Ki fürdik a tengerszemek vizében? És minek süt a nap a holdra, ahol még egy didergő koldusnak sem melegíti föl a testét?

A napsugár csak a földön hemzsegő emberi lényeknek gyógyítja meg a sebeit.

Bár nagyon szerettem volna valamit hallani a Nowa Huta-i Lenin-szobor robbantóiról, semmit sem tudtam meg. Kérdezni sem mertem. Ide nem hallatszott el a robbanás meg a géppuskaropogás. Itt messze kerültem én is a konfliktusoktól.

Egyik nap bejött cellámba egy barát, Flórián atya, és leült velem szemben.

— Maga ugye angol vagy holland? — kérdezte. Nem akartam erre válaszolni, és mellébeszéltem.

— Meséljen már nekem valamit Lutherről — kérte.

Elmondtam, amit tudtam. Elbeszélgettünk egy órát. Aztán felállt, megköszönte a beszélgetést, és elment.

Másnap újra eljött és azt kérdezte:

— Magyarázza már meg, miért van annyi szekta Amerikában.

Megpróbáltam elmondani azt, amit én gondolok erről. Legközelebb egy könyvet hozott: William Barclay-nak a Szentlélek gyümölcsei című kötetét, és megkérdezte, tudom-e, ki ez.

— Hogyne — feleltem —, a legkiválóbb ógörög szakértők egyike. Homérosz és Arisztotelész irodalmi nyelvezetén keresztül próbálja megérteni a Szentírás mindennapi szóhasználatát, ezért a magyarázata különösen értékes. Barclay a quaker felekezet tudósa.

Flórián atya nem értette, hogy én, a református hívő, hogyan tisztelhetek ennyire egy quakert.

így teltek a napok. Egy este aztán behívtak a könyvtárba.

— Itt fordítják az új lengyel Bibliát.

A szerzetes, aki ezen dolgozott, csak éppen bemutatkozott, aztán újra munkájába mélyedt. Föl sem nézett többé. Nem volt előtte kompjúter, még írógép sem. Nyitott görög, latin és héber könyvek hevertek asztalán, és szép rendbe rakott papírosok. Kézzel írott,

olykor áthúzott és újraírt mondatok sorban, mint szaladó futárok, vitték a Hírt. Ahogy a papírok fölé hajolt, a gyenge, negyvenes égő világításánál kódexmásoló ősei, a középkori barátok jutottak eszembe. Elfogott az áhitat. Ilyen barátok őrizték meg nekünk a Szentírást, a kultúrát, a középkoron át napjainkig. Még az új rendszer sem szakította meg ezt a láncot. A szellem új ereken csörgedez, a felelősség megszakíthatatlan. És ilyen barátok között élek most én is. Ez a nép csakugyan élni akar. Pusztul, vesz, hiszen őket is megtizedelték a történelmi katasztrófák, Auschwitz, Katyn és Szibéria, de nem kíméli őket a kivándorlás vércsapolása sem — és mégsem adják fel. Ha úgy érzik, igazságtalanság történt velük, kimennek az utcára a templomukért, életüket adják a lehetőségek megtartásáért, vagy kolostorok celláiban fordítják a Bibliát mai lengyel nyelvre, és a lengyel anyák megszülik az új nemzedéket. Ady verse lüktet a lelkemben: „Csak szüljetek, lengyel anyák!” Igen, itt életet kell szülni, mert nagy a csapolás!

Egyik nap a kolostor parkjában sétáltam és megláttam az egyik barátot, akivel sohasem tudtam kapcsolatot létesíteni. Itt mindenki olyan szigorúan veszi a másik magányát, hogy nem törik át az elzárkózás lelki falait. En áttöröm, gondoltam, hiszen én nem tettem szerzetesi fogadalmat és nem ismerem a szent fegyelmet. És hozzá léptem.

— Szabad egy pillanatra? — kérdeztem.

Nem állt meg. Mereven előre nézett és szinte szaladt. Alig tudtam lépést tartani vele. Zavarba jöttem és nem tudtam, hogy mit kérdezzek, mert rám sem nézett. A kérdésem lepergett róla, mintha meg se hallotta volna. Egyszerre nem volt miről beszélnem.

— Szeretnék olvasni olyan könyveket — mondtam kínomban, de közbevágott:

— Itt nincsenek nagy könyvek. Csak olyan kevésbé értékes új kiadásúak, amit a hívek vagy egyházak összeadakoztak. A németek mindent felégettek és a barátokat mind egy szálig elvitték. Egy sem jött vissza élve. Én is Auschwitzből kerültem ide.

Aztán szaladt tovább. Láttam, hogy súlyos sebeket hordoz. Nem, nem tudom áttörni a falakat, amit a fájdalom ezeknél épített.

— Micsoda veszélyt jelenthetek én itt nekik! — sóhajtottam.

Aznap este összepakoltam, megköszöntem a rendfőnöknek a jóságát, és még éjjel elutaztam egy balti tengeri kikötőbe, Szwinoujscséba.

Két nap múlva itt fogtak el, amint egy dán hajóra akartam felszállni. És innen vittek el a Szcsecsin-i katonai börtönbe.

És mikor magamra maradtam, és a keserűség szorongatta a torkomat, ügyeltem, hogy a szomorúság bűnbe ne vigyen, és ekkor egy másfajta fegyelemmel, olyannal, mint amilyent a barátoknál láttam, vigyáztam arra, hogy ne áldozzak az ősmagyarok kegyetlen istenének és nem mondtam, hogy engem vagy minket valahol valaki elátkozott; sem azt, hogy mi mindig a vesztesek oldalán vagyunk. Csak ennyit mondtam:

— Istenem, én is, mint a lengyelek, élni szeretnék! □

30 ITT-OTT 23. évf. (1990), téli (117.) szám