Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)

1990 / 117. szám

visszafordult. Két óra múlva csattogtak a fényképezőgépek, berregtek a kamerák. Amint a mélyből felpillantottam, akaratlanul fegyverre gondoltam. Ilyen mutatványos illegális építkezésre nem számítottam. De aztán tovább dolgoztunk. „Na, mi aztán alaposan belesodródtunk a politikai küzdelembe”, gondoltam.

Munka után Gorzselany atya újra elmesélte, hogy a rendőrség időnként szirénás rohamkocsival száll ki, hogy a munkásokat megfélemlítsék. Főleg olyankor, ha kevesen vannak. De a munka akkor sem áll le. Ha sokan dolgoznak, akkor otthonából viszik el őt, mert a tömegtől újabban félnek. Ha őt elviszik, akkor is marad itt ember, aki továbbviszi az építést. Amikor kiengedik a börtönből, ő egyenesen idejön.

Aztán segélykérőén, mint egy lelki gondozott, azt kérdezte tőlem:

— Hát föl lehet adni egy tervet csak azért, mert becsuknak? Amiért tizenhét ember az életét adta?

Nemet várt, és nemet mondtam. Fellélegzett.

— Ez lesz az első templom itt, érti? Az első lengyel templom, amely ökumenikus lesz. — Aztán elővette az alaptervet és magyarázni kezdett.

— Nézze ezt a keresztet: az egyik vízszintes szára rövidebb, annak jeleként, hogy ez a templom nem csak a katolikusoké... minden keresztényé...

Tizenkét esztendő telt el.

Nem mehettem Lengyelországba, de még Kassára sem, ahol gyerekkorom egy részét töltöttem és ahol érettségiztem. Nem kaptam útlevelet.

Tizenkét év múlva aztán, 1979-ben mégis visszakerültem Lengyelországba, de ekkor sem volt útlevelem. Szöktem. A letartóztatás elől jöttem el, mert kiderült rólam, hogy politikai foglyok kiszabadításában volt részem. Sikeres részem.

Húsvét volt, amikor Krakkóba érkeztem. Nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, hogy el ne menjek megnézni, milyen is lett az a templom, amin én is dolgoztam, és amiért én is kockára tettem az életemet, sőt családomét is.

Most azonban titokban jöttem, mert másképp nem lehetett. Már messziről feltűnt a Nowa Huta-i templom szokatlan alakjával. Különleges labirintus-rendszerével a katakombák hangulatára akart emlékeztetni. Épp a lengyel pápa celebrálta a misét. Én nem láttam őt, csak a hangszórón hallgattam, a katakomba egyik barlangszerű nagytermében.

Senkihez nem mehettem oda. A Gorzselany atyával való találkozást is kerültem.

Most nem tarthattam előadást a sajtóklubban, mint annak idején. Nem csattogtak a fényképezőgépek, kamera sem pásztázott körülöttem, az újságok nem írtak rólam. Nem közöltek cikket tőlem, nem volt ünneplés. Hétköznapokon barátaim házi őrizetben tartottak, attól függően, hogy milyen volt a politikai feszültség. Egy hátsó szobában dugtak el, ahonnan olyan napokon, amikor zavargás volt, ki sem tehettem a lábam. Később már a nyugodt napokon is féltek, hogy a szomszédok feljelentenek. Csak esténként volt rövid kimenőm.

Egyik nap robbanásra ébredtem. Barátom ijedten jött be rejtekhelyemre.

— Baj van. Nowa Hután, ahol a templomot építettétek, fel akarták robbantani a Lenin-szobrot. Ha most téged itt talál egy razzia, senki le nem mossa rólad, hogy te egy magyar ellenforradalmi összekötő vagy. Egy összeesküvésnek láncszeme. Hát még papírjaid sincsenek.

— Rejtsetek el máshova... Vagy elmenjek?

— Az nem jó.

Még aznap elvittek a camelduli rend egyik kolostorába, amely egy hatalmas sziklán épült. A rendfőnök már tudott rólam és várt.

— Tudja, hogy a mi kertjeinknek földjét Magyarországról hozattuk erre a sziklára? — kedveskedett nekem.

Barátom vállamra tette a kezét és kimondta, amit akart.

— Itt nem szoktak ellenforradalmárokat keresni, mert a rend nagyon szigorú, akár a karthauziaké. Többen kérték befalazásukat. Van itt olyan, aki már hét éve befalazottan él.

Nem tudtam mit felelni, se kérdezni. Én ezt borzasztónak találtam. De nem taposhatok bele a más lelki életébe. A falat megtapintottam, az etetőnyíláson benéztem. Láttam az imádkozó barátot. Mégsem volt valóság számomra. A Jókai-regény karthauzija megfoghatóbb volt. Mint pszichiáter úgy gondoltam, hogy ez az élettől való elidegenülésnek valamilyen szocializált formája. Számomra elfogadhatatlan. De ezt nem mondtam ki. Menekült vagyok, és ezek most befogadnak.

A rendfőnök — magas, szikár ember — lehajolt hozzám mosolyogva és azt mondta:

— Azaz... volt itt egyszer egy forradalmár, de csak látogatóba. Itt az aláírása. — Kinyitott egy nagy vendégkönyvet a várszerű kolostor nagy lovagtermében és rámutatott egy cirill beírásra: „Lenin és Rosa Luxemburg”.

A rendfőnök egy kicsit beszédbe elegyedett a barátommal. Gyorsan és súgva beszélgettek. Nem néztek rám. A barátom csak akkor nézett rám megint, amikor újra a vállamra tette a kezét:

— Máshova megyünk — mondta.

Nem messze Krakkótól van a Visztulának egy hajtűkanyarja, amely egy félszigetet vesz körül. A víz szinte alámosta a sziklát. Itt áll a Tinyec-i kolostor.

A kapuban már várt egy szerzetes.

— Isten hozott, testvér — köszöntött németül a hozzám hasonló, közepes termetű barát. Letegezett.

Furcsán hatott ez a köszöntés egy katolikus szerzetestől. Én, testvér? Otthon vagy eretnek, vagy szektás voltam. Még a református egyházban is pietistának vagy bethániásnak csúfoltak.

— Dr. Meissner vagyok. Orvos voltam, de a koncentrációs táborban megfogadtam, hogy ha megszabadulok, teljesen Istennek szentelem magam.

Ahogy megtudtam, hogy orvos volt, minden fenntartásom megszűnt vele szemben, és megjegyeztem:

— Kolléga úr, megértelek téged. Nagy lelki válságban lehettél.

— Úgy van, testvér! — Megint testvért mondott, tudatosan használta ezt a megszólítást, mert tudta rólam, hogy protestáns vagyok.

Aztán gyorsan elmondta azt is, hogy nagyon tetszett neki az a cikkem, amit a Znak-nok abban a pszichológiai számában közöltek, amelybe Martin Buber és Paul Tillich is írtak.

ITT-OTT 23. évf. (1990), téli (117.) szám 29