Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 116. szám
könnyű szerrel lettem én muzulmán. Pár évvel ezelőtt bejött ugyanis hozzám az egyik arab egyetemistánk s megkért, hogy mint tanszékvezető írjak alá valamilyen igazolványt a számára, amelyet kormánya megkövetelt. Az okmányhoz csatolt fordításban az állt, hogy azt csak igazhitű muzulmán írhatja alá. Mondom, én nem ilyen igazhitű vagyok. Erre ő: „Mondja utánam: ashadu an Lá iláha illalláh, wa anna Muhammaddan raszúlulláh.” Elhebegtem. „Oké, mostmár muzulmán — mondta a fiatalember —, legyen szíves írja alá.” És aláírtam. A keresztyénséghez való tartozás sokak számára nem jelent többet, mint ez az én muzulmánságom. Még akkor se, ha vasárnapokon el-eljárnak a templomba azért, mert úgy illik. A mi esetünkben itt a szétszórtságban az is előfordul, hogy magyar ügyet látunk a templomban és csak azért támogatjuk. Mindez lehet dicséretes, a tanítványsághoz azonban nem elég. Még a hit sem elég önmagában, mondjon bármit is sok bölcs teológus. Az Újszövetségben világosan meg van írva, száz változatban hangsúlyozva az a jézusi parancs, ami a keresztyén séget minden más vallás fölé emeli: „Szeressétek egymást.” Tanítványnak lenni sokkal több, mert nehezebb, mint csupán hívőnek, a tanítványság ismérve pedig ez: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Ha minden nép és minden ember valóban Jézus barátjává, tanítványává lenne hirtelen e földön, elmondhatnánk, hogy eljött végre az istenországa. Ez azonban, látjuk, még késlekedik. Magyar vármegyéjének felépítésével még mi is adósok vagyunk. Vannak azonban köztünk is tanítványok, az istenországának építőmunkásai, még ebben a kis gyülekezetben is. Olyanok, akik esetleg nem is tudják még, hogy azok. Mert „Nem ti választottatok ki engem — mondja Jézus —, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és megmaradjon a ti gyümölcsötök.” Ha mi itt ebben a közösségben komolyan megpróbáljuk teljesíteni a szeretet parancsát, akkor a magyar szőlővessző is több gyümölcsöt terem majd Isten és a világ számára. Múltkor megkockáztattam azt a megállapítást, hogy az emigráció absztrakció, hogy emigráció nincs, csak emigránsok vannak. De ebből az is következik, hogy a nemzet is absztrakció, hogy csak magyarok voltak, vannak és lesznek. Barátaim, óvakodjunk azoktól, akik a nemzetet hangosan szeretik, magyar felebarátaikhoz azonban nincsenek szeretettel. Óvakodjunk azoktól is, akik túlzottan gyűlölik nemzetünk valódi vagy vélt ellenségeit, hisz az ő útjuk nem a győzelem útja. Mert aki a szeretet parancsát megérti s a szívébe vési, az nem fél ellenségétől sem; tudja, hogy a szeretet olyan csodafegyver, amelynek az egyetlen ellenfegyvere a viszontszeretet. Illyés szavával: Minden ütésed, átkod Hiába ellenem. Szörnyű a fegyverem. Megbocsátok. Aki érzi a jézusi hívást közülünk, kövesse Őt. S mint magyar tanítványa, barátja, segítőtársa úgy térjen vissza e helyről, a Reménység Taváról a magyar diaszpóra csataterére, mint a béke és a szeretet harcosa. Nagyon kell ma sorainkban a csendes példamutatás, a megértés, a szép szó, a másik arcnak az odatartása. Ha ezt a nehéz szerepet vállaljuk, általunk értelmét veszti majd sok bősz áligazság, sok marakodásnak, veszekedésnek az oka. S akkor több erő szabadul fel majd bennünk is, másokban is, az építő munkára. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik. Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeret. Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen, mert szeretik. Van, akinek számára a szeretet határos a gyűlölettel. Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel. De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet. Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett. Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret. Van, aki úgy szeret, mint pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja. Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben. Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek. Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba. Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot. Van, aki bölcsen, mint medve a téli álmot. Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa. Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret. □ in-OTT 23. évf. (1990), őszi (116.) szám 29
