Itt-Ott, 1990 (23. évfolyam, 114-117. szám)
1990 / 116. szám
gosan közölte azt, hogy kit választ. Ugyanis talán nem tudja mindenki: ezen a napon kétfelé ünnepelt Magyarország. Ünnepelni hívta őt a Kommunista Párt a Nemzeti Múzeum lépcsőire (ugye akkor még az övék volt), és ünnepelni hívta a magyar népet az ellenzéki pártok erre az alkalomra létrejött szövetsége a Petőfiszoborhoz, hogy azután onnan egy hagyományos útvonalon eljusson a Bem térig. Különféle becslések vannak, de a mértéktartó becslések szerint olyan négyszer-ötször annyian jöttek el a mi ünnepségünkre mint a Nyers Rezsőék és Pozsgayék által rendezett ünnepségre, pedig azt is tudtuk közben, hogy buszkaravánokkal hordják fel vidékről az aktivistákat, hogy a Nemzeti Múzeum körül tömeg legyen. Lett is egy tömegecske. Ezt az első népszavazásnak lehetett felfogni és ugyanakkor itt mutatta meg először a magyar nép, hogy érett, hogy higgadt, hogy nagykorú, hogy nem provokálható, hogy nem lehet incidensekbe húzni, hogy nem hord köveket a zsebében és nem bezúzott ablakokon keresztül akar bejutni az Országházba, hanem annak rendje és módja szerint, ahogyan az demokratikus országokban szokásban van: szabad választásokon. Itt már a győzelem ízét lehetett érezni, de még nem lehetett pontosan tudni, hogy mi lesz a módja a harcnak, és következésképpen mi lesz az ára a győzelemnek. Még nem lehetett biztosan tudni, hogy megeshetik-e ez vér nélkül, emberáldozat nélkül, utcakövek felszedése nélkül, a város néhány fontosabb helyének a szétlövése nélkül. Azt azonban tudni lehetett — és a Magyar Demokrata Fórumban mi ezt pontosan tudtuk —, hogy ez a nép nem akar harcolni, nem akarja felszedni az utcaköveket, nem akarja szétlövetni a városnak néhány részét, nem akarja elveszíteni fiait, nem akarja összetöretni a nehezen megszerzett házacskáit, lakásocskáit. Tehát olyan stratégiát választottunk, amelyik vér nélkül, békésen vezetett át ezen a — Nyeste Zoltán tendenciájának engedve én is egy ótestamentumi példát választok —, „Vörös tengeren”. Ehhez pedig tárgyalni kellett. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy volt kikkel tárgyalni és volt kikkel megegyezni. A Kommunista Párt reform szárnyában voltak olyan személyiségek, amelyek magukra vállalták azt a roppant hálátlannak bizonyuló szerepet, hogy egy történelmi visszavonulást levezényeljenek, egy történelmi kivonulást levezényeljenek. Más kérdés az, hogy túlságosan hálálkodni ezért nem kell, magukért is tették, nemcsak értünk. Ez egy lehetőségnek látszott arra, hogy ők fontos tényezőként megmaradhassanak az ország vezetésében, ami illúziónak bizonyult. A magyar nép ránézett erre a kísérletre és azt mondta: köszönöm szépen, nem új urakat szeretnénk, és így döntött, így szavazott a választásokon. Nem akarok történelmi lépegetéssel végigmenni, hiszen az eseményeket talán mindenki ismeri. Sokkal fontosabb kérdés számunkra az, hogy milyen pillanatban is vagyunk most. Mi ez a nyár, amikor talán van egy lélegzetvételünk azelőtt, hogy a hatalmas feladatoknak, amelyek ránk várnak, nekilátunk. Én legelső helyre teszem a lelki talpraállást, a lelki felegyenesedést. Ki kell vágnunk magunkat a vereségek igézetéből! Meg kell szabadulnunk a vesztes nép önismeretétől, a vesztes nép öntudatától és meg kell találnunk magunkban az alapítás szavait! Meg kell találnunk magunkban az építés mozdulatait! Meg kell találnunk ehhez az önbizalmat! Meg kell találnunk ehhez a tehetséget! Meg kell találnunk ehhez a szakértelmet! Ez a gondolat egyben azt is jelenti, hogy nem óhajtunk bosszúhadjáratot indítani a kommunisták vagy a volt kommunisták ellen, hiszen úgy gondoljuk, hogy nem az a bűn, ha valaki kommunista nézeteket vallott. Bún az, ha valaki gyilkolt. Bún az, ha valaki ártatlanul, ítélet nélküli koncepciós perben valakit büntetésre ítélt. Bún az, ha valaki lopott. Bún az, ha valaki harácsolt. Bún az, hogy valaki sikkasztott. Bún az, hogy valaki hivatali hatalmával visszaélt. Ezek búnök. Akik ezeket elkövették, azok feleljenek — felelniük kell — független bíróságok előtt. De nem azért, mert kommunisták voltak és nem mindenkinek, aki kommunista volt. Vissza kell tartani magunkat attól, hogy meghirdessük a kollektív bűnösség elméletét, és vissza kell tartanunk magunkat attól, hogy üldözőbe vegyük a volt kommunistákat, kivétel nélkül. Vissza kell tartanunk magunkat attól a kísértéstől, hogy magunk is koncepciós pereket konstruáljunk, és bemocskoljuk ezzel a fiatal magyar demokráciát. Még ebben sem hasonlíthatunk Rákosiékhoz. Mi nem akarhatunk egész rétegeket szétzúzni, eltüntetni. Nem! Mi bűnöket óhajtunk büntetni, személyes mérlegelés alapján, és csak független bíróságokon meghozott ítélet alapján. De tudnunk kell azt, hogy a történelmi igazságtétel aktusában nem fogjuk visszakapni azt, amit negyven év alatt elveszítettünk. Nem fogjuk visszakapni a húsz milliárdot, ami eltűnt és ami mégis számunkra elháríthatatlan hazugság. Nem fogjuk visszakapni, mert nincs meg. Nem fogjuk visszakapni azokat a lehetőségeket, amelyeket elmulasztottunk. E negyven év során, és amiről mindenki egészen pontos képet alkothat magának, ha valahol Burgenlandnál átlépi a magyar-osztrák határt. A határ két oldalán lévő falvak egyformák voltak harminc-negyven évvel ezelőtt és most meg lehet nézni őket. Meg lehet nézni az osztrák oldalon a magyar falvakat és meg lehet nézni Magyarországon a magyar falvakat. Aki ezt megtette, az előtt ott áll a diagnózis, hogy mi történt velünk a Kádárkorszakban. Mi történt velünk ebben a barátságos jobbágy-diktatúrában, amit sokan még dicsérni is tudtak, sokan még becézgetni is tudtak. De — mondom — nem fogjuk visszakapni. Az igazságtételnek nem azért kell elkövetkezni mert bosszút akarunk állni és nem azért, mert ez lesz a visszanyerés pillanata, hanem azért kell elkövetkeznie, hogy eljussunk abba a lelki állapotba, hogy rajtunk múlik, ami mostantól történik. Mostantól nem hivatkozhatunk arra, hogy persze, mert az oroszok, nem folyik a vízcsap, mert az oroszok, nem nyílik a kilincs, mert az oroszok, sületlen a kenyér, mert az oroszok, nem működik a kiskerti traktor, mert a kommunisták. El kell jutnunk odáig, amikor ezeket a mentségeket, ezeket a kifogásokat eltöröljük, és végre abba a helyzetbejutunk, hogy most akkor kezdjük el! Kezdjük el! Hatalmas munka lesz. Óriási vállalkozás lesz. Erőfeszítésekkel fog járni. Lemondásokkal fog járni. Életszínvonal zuhanással fog járni. ITT-OTT 23. évf. (1990), őszi (116.) szám 11
