Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 3. (112.) szám

nosak is) faarcot erőltető nők, komor férfiak. A folyosón várakozva figyelem, ahogy kezükben nagy kulcscsomókkal, gyanakodva, körültekintve igyekeznek az egyik hivatali szobából a másikba és — foglyaik nem lévén — egymásra s önmagukra záiják az ajtókat...

Negyvennyolc óra múltán — gyorsan váltakozik a kép! — a Jurta színház színpadán ülök néhány volt recski barátommal. A táborról, az előzményeiről, a következményekről beszélünk, kérdésekre is válaszolva. A rivaldafény miatt sajnos nem látom a közönséget, de a reakciókból, a kérdésekből tudom, érzem, hogy szabad emberek hallgatnak.

Szeptember végén azzal a — számukra nem nagyon érthető — tréfával búcsúztam amerikai barátaimtól, hogy: „Ha engem ott lecsuknak, nem lepődöm meg; ha megválasztanak képviselőnek, akkor sem.” Sejtettem ugyanis, hogy valami furcsa világba megyek, de amit láttam, minden képzeletet felülmúlt. Abban a történelmi pillanatban érkeztem Magyarországra — 1988. október elején —, amikor a változás üteme hihetetlenül felgyorsult. Lassú és meg-megtorpanó fejlődéshez szokott szemem követni se bírta a naprólnapra változó helyzetet.

Totális Hatalom totális terrorja alatt néma milliók: századunkban jólismert kép. Korosztályomban bárki írástudó könyvet írhatna róla. De most látok először olyan diktatúrát — könyvben sem olvastam hasonlóról —, amely változatlanul kizárólagos birtokosa a gumibotnak, az egyelőre (?) lábhoz tett fegyvernek, s amelynek mégis a szemébe nevet — nos, még nem a nemzet, de egy bátor, öntudatos ellenzék.

S a kerék azóta is tovább forog, egyre gyorsulva. Nemsokára méltó helyre kerülnek — immár a temetőben is, nemcsak emlékezetünkben — ötvenhat legprominensebb áldozatainak, hőseinek földi maradványai. Remélem, hogy a kevésbé ismerteknek s a névteleneknek sem kell már soká várniuk...

Miféle következtetést von le mindebből a hazalátogató — segítségre kész, pozícióra otthon nem vágyó — amerikai magyar?

Jól emlékezve egy másik újratemetésre, nem kétséges előttem, hogy hamarosan egyre erőteljesebb formában fog felvetődni a felelősség kérdése. Sőt, azt hiszem, hogy — a siralmas gazdasági helyzet mellett, attól nem is egészen függetlenül — a „bún és bűnhődés” dilemmája lesz Magyarországon a legjobban összekuszált gordiuszi csomó. Kibogozásán — remélem, nem karddal fog szétvágatni! — sok minden múlik.

Magamfajta emigránsnak nem sok a jogcíme — szándéka éppoly kevés — a beleszólásra. De aki, mint én, egyúttal a rémuralom egyik — éppen hogy életben maradt — áldozata is, annak biztosan joga van — ha máshoz nem — ahhoz, hogy mértéktartásra, józanságra kérje régi barátait.

A számvetés, nem a számonkérés idejét éljük.

Örömmel és szorongva szurkolok mindazoknak, akik otthon évtizedek hazugság-tömege alól kaparják ki az igazságot. Például a recski táborról készült dokumentum-film megalkotóinak. Hogyne szurkolnék: amikor ók még meg se szólalhattak, egyike voltam azoknak, akik elkezdték nagy nyilvánosság előtt leleplezni a tábor egykori létezését is letagadó hazugokat. De Recsk mellett — ha nem is annyira intenzíven — számtalan más helyen is folyt az emberkínzás: vigyázzunk, nehogy a mi hangunk elnyomja a többi táborok, börtönök foglyainak, a hamar elfelejtett — pedig mennyit szenvedett! — kitelepítetteknek jogos panaszát. S ha arra gondolok, amit az új terrorhullám a Forradalom leverése után művelt, érzem, hogy az akasztófák, az újra megtelt börtönök árnyékában Recsk is eltörpül...

Hadd törjenek hát fel a lenyelt könnyek, rögzíttessék papíron, hang- vagy filmszalagon minden eleddig eltitkolt régi fájdalom. Nem azért, hogy a sebekben vájkáljunk, hanem azért, hogy a görcsök oldódjanak. (Recskről azóta nincsenek rémálmaim, mióta nyilvánosan beszéltem és írtam róla.) Távol áll tőlem a bűnösök fehérre mosdatásának szándéka. Ellenkezőleg: a tanúvallomásoktól azt is várom, hogy minél több rabtartó bűnére fény derüljön. A lehető legnagyobb nyilvánosság előtt. Hadd érezzék a megérdemelt megvetést, amellyel egy egész nemzet keresztülnéz rajtuk. De a számonkérést, ha lesz ilyen, én a testben vagy legalább lélekben fiatalabbakra, mindenképpen a pártatlanokra bíznám. Olyanokra, akik a rácsot vagy a szögesdrótot egyik oldalról sem ismerik, akiknek az emlékezetét nem terhelik a gondolat teljes szabadságát bénító élmények.

E pillanatban különben is sürgősebb feladatok vannak. Az elvek, a főbb célok, követelések világosak, de talán részletesebb programra — helyesebben: programokra — is szükség van. Úgy tudom, készülnek is ilyenek, s nekem nincs semmi okom kételkedni abban, hogy a független szellemi műhelyek jó kezekben vannak. Az ötvenhatos forradalom ifjú hősei alig ismerték a század első felének szellemi termését. Nem tehetnek róla, nem ismerhették, „az utóbbi évtized gazdái tudták, miért irtják a könyveinket”, írta akkor híres cikkében Németh László. Os régi nagyjaink derékhada sajnos már csak műveiben él, mégis jobb ma a helyzet. Az értelmiségnek pompás új vezetórétege nőtt fel az utóbbi évtizedekben. Nem is csak egy korosztály: sokhelyütt már tanár és diák egyaránt az új gárdából való. A munkásságból kevés kiemelkedett vezetőnek a híre jutott el idáig, a — megváltozva de talán mégis csak létező — parasztságból még kevésbé. Talán mert őket csapták be, illetve alázták meg a legjobban? Vagy mert a kiskirályok vidéken tenyésznek?

Mindenesetre, 1988-89-nek remélhetőleg továbbra is vértelen forradalma szerencsésebb csillagzat alatt megy végbe. Ami keveset értek a világpolitikához, abból azt látom, hogy a nagyhatalmak célkitűzései valamivel közelebb kerültek egymáshoz és talán a — sajnos hagyományos — magyarellenességük is enyhült. Bizonyára annak elismeréséül, amit a magyarok — más kis népekkel együtt — a sztálinizmus megbuktatásáért tettek, bár hitem szerint annak a ténynek is szerepe volt és van, hogy Nyugaton — a történelemben először! — művelt magyarok ezrei öregbítik lassan megint életrekelt jó hírünket a világban. A szomszédállamokban folyó magyarírtást kivéve — azt egy pillanatra se feledve! — a többi jelek arra mutatnak,

18 ITT-OTT 22. évf. (1989), 3. (112.) szám