Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 4. (113.) szám

A háború után az első nagyobb törést egy­házunkban ez okozta. Nemcsak az, hogy az egyez­ményt felrúgta az állam, hanem az is, hogy ezután mindkét fél azt a látszatot tartotta fenn, a köz­véleményt és a gyülekezetét félrevezetve, mintha min­den rendben lenne, akkor, amikor már „a megtorlás tombolt, a bosszúállás gyönyörködött; a kegyelem és kiengesztelődés nem jutott szóhoz.” 2 A másik nagy törést az okozta — egyik jeles marx­ista történész, Glatz Ferenc mutatta ki —, amikor a politikai vezetés 1949—51 között hozzáfogott az egyház 61%-át kitevő (5—20 kát. holddal bíró), évszázados gazdálkodási kultúrával rendelkező kis- és középparaszti réteg drasztikus felszámolásához. A kampányszerű és a gazdálkodási ésszerűséget is mellőző téeszesítések kiszorították őket a termelési rendből és a politikai-társadalmi közéletből. Ezzel a re­formátus egyház legerősebb bázisa hullott szét (s vele együtt az ésszerű paraszt-polgári magatartásforma is). Sok helyen a kuláknak minősített földművesek meg­­nyomorításával nemcsak a falu tartást adó rétegét, ha­nem az egyházközség presbitériumát is úgymond „lefejezték” egyházvezetői segédlettel. Ugyanis „egyházunk legfelsőbb vezetőinek az egyházközségek presbitériumainak konvencionális összetétele tekinte­tében is — ahogyan a hivatalos egyháztörténet munka, a Studia et Acta V. kötetének egyik szerzője finoman fogalmazza — figyelemmel kellett lennie a szocialista társadalomépítésirányára.” 3 A következő csapást pedig azzal mérték a hazai re­­formátusságra, amikor azt a tisztviselő-értelmiségi ré­teget sodorták a közösségi-politikai élet szélére, ame­lyik a közigazgatás, közművelődés, egészségügy stb. gerincét alkotta. Ebben a rétegben a reformátusság az országos átlagot közelítő százalékban található, a Tiszántúlon pedig feltehetően azon felül. Sajnos, azonban, ez csak az érem egyik oldala. A másik — az egyházi — oldalt is felelősség terheli. S ez alól a református értelmiség egy része sem kivétel. U- gyanis a radikális református népies értelmiség szo­ciális érzékenysége következtében két ügyben is kétes értékű szövetségese lett a kommunista pártnak: 1. „A kommunista párt Moszkvából is hozott radikális katol­­ikus-ellenessége, ateizmusa, az ország lakosságának 68%-át kitevő katolikusság, illetve egyháza ellen politi­kai szövetségest keresett és megtalálni vélte a re­formátus értelmiségben.” 2. A kommunistákkal szövetséges református értelmiség Erdei Ferenc — 1951-től fóldművelódésügyi miniszter és tiszántúli főgondnok — reprezentálta irányzata a tiszántúli püspökkel (és több lelkésszel, gondnokkal) együtt tevőlegesen részt vett a téeszesítési kampányban. (Lásd Az Út c. hetilap számos cikkét.) Tudvalevő, hogy ez az erőszakos téeszesítés éppen a református egyház kis- és középparaszti bázisát súlytotta legerősebben.4 A református értelmiség egy része — meghasonulva önmagával — így esett áldozatul a pártvezetés szalámitaktikájának, amely fölhasználta a Nemzeti Parasztpárt erős református bázisát is a politikai erők elleni harcra. Végeredményben a református egyház látszólagos politikai karrierje ellenére elveszítette társadalmi bázisát, és a klerikális reakció elleni harc címén megszüntették iskoláit, diakonisszaházait, alapít­ványait; felajánlásra kényszerítették ingatlanai zömét, szétverték kulturális intézményeit, több tucat ifjúsági és más egyesületeit, területi és gyülekezeti lapokat; szétszórták diakonisszáit, katechétáit, kiszorították a vallástanítást az iskolákból (az 1949/50-es tanévben a négy egyházkerület 1978 katechétája 234 675 gyereket hitoktatott, de már ebben az évben falun 3%-os, városon 20—25%-os volt a lemorzsolódás)5; elvették egyházunk kórházait, kultúrotthonait, feloszlatták és szétszórták a Bethánia nevű evangéliumi népmozgal­mat (amely mozgalomról a Református Sajtóosztálynak az utóbbi években megjelent néhány kiadvánnyal és a Biblia-Szövetség ezévi megalakulásával töröltetett le a bélyeg); az államhatalom 1951-ben megszüntetésre ítélte a missziói munkát, az egyházzal életbe léptette a hírhedt Missziói Szabályrendeletet. Gyakorlatilag „az egyházat puszta kultuszközösséggé zsugorították össze, amely csak a templomokban élhet, mint egy élet­fogytiglani szobafogságra ítélt rab.”6 Mindezeket tetéz­te az 1951. évi I. törvény megalkotása az Állami Egyházügyi Hivatal felállításáról, mely intézmény — korszakonként más módszerekkel — a monolitikus hatalom eszközeként kontrollálta az egyházakat.7 Találó Glatz Ferenc történész megállapítása: „...a reformátusok azt kapták ajándékba a személyi kultusz idején, amit a katolikusok büntetésként.” Az 50-es évek egyházi magatartásának elemzése­kor a levéltári források hiánya ellenére sem vagyok túlságosan nehéz helyzetben, már ami a fő vonulatokat illeti. Ugyanis az Egyház az idők viharaiban c. hírhedt könyv8 is kénytelen elismerni, hogy a szektárius szel­lem egyházpolitikai téren is érvényesült és többet fel­sorol azok közül, amikről én is beszéltem. Még azt is említi, hogy néhány lelkész ellen büntető eljárás in­dult, meg nem alapozott vádak alapján9 — sajnos azon­ban jogorvoslás nem történt, nevük említése sem, aki megélte, viselnie kellett neki a bélyeget még a 60-as években is, sőt napjainkban is, míg a Zsinat elnökségi tanácsa ez év februárjában hozott határozata értelmé­ben le nem töröltetik. Mindezek ismeretesek voltak a gyülekezetekben. Ravasz László is innen meríthetett és tételesen ismer­teti a külső és belső egyházellenes ténykedést 1956 nyarán írt Memorandumában. A lényeget azonban másra helyezi. Arra, ami 1956 előtt és után is kérdés, de az volt 1945 előtt is, és az lesz mindig, amíg karrier­isták, önimádók, a mindennapi becsületes munkavég­zést egyházi frazeológiával helyettesítők, a mások munkájából élők szerepet játszhatnak a mindenkori egyházban. Nevezetesen arra, hogy „mennyi volt ebből az [egyházi] közreműködésből a minimum, amelyet ok­vetlenül meg kellett csinálni sub poena non existen­­tiae, és mennyi volt a felesleges, vagy ami még rosz­­szabb, a kedvkereső túlteljesítés.” Mérhetetlenül sajnálatos volt az — idézem tovább Ravaszt —, „hogy a református hívők seregei semmit sem éreztek abból, hogy egyházuk vezetősége az egyházért küzd, lépésról­­lépésre hátrál, egyenként engedi kicsikarni kezéből az igehirdetói, tanítói és szeretetmunka lehetőségeit. Sőt azt érezte, mintha örömet okozna az egyházi ve­ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám 33

Next

/
Oldalképek
Tartalom