Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 4. (113.) szám
zetőknek ez a buzgó túlteljesítés. Érezhette is, mert soha egy jajszó fel nem szisszent, fel nem hördült az egyház vezetősége részéről, sőt, ha ilyen szisszenés vagy hördülés gyülekezeti tag vagy lelkész részéről megesett, az illetővel a legrövidebb idő alatt véglegesen elbántak: ha lelkész volt, az egyház, ha világi volt, az állam.” 10 A felelős őrállók mártírium nem vállalásánál súlyosabban esik a latba, hogy a református teológiát hamisságra használták fel, önmaguk igazolására. „A keskeny út” és a „szolgálat teológiája” egyháztagjainkban és lelkészeinkben a lelki bizonytalanságot és kiszolgáltatottság érzését keltette. Ebben az a tragikus, hogy a református teológia több egyházkormányzati szinten 1956 után is a napi politika szolgálatába szegődött. Erre nem mentség az, hogy 1945 előtt is teológiailag igazoltatotta több húsba vágó intézkedés. Találó egyik lelkipásztor testvérem megfogalmazása: „A teológia... bérbe vehető, kibérelhető és felbérelhető szolgává és szolgáltatóvá lett.” 11 így érkezett el egyházunk 1956 őszéhez. Mielőtt azonban erről szólnék, néhány mondattal jeleznem kell, hogy az egyház helyi szinten nem vált jelentéktelenné. Gyülekezeteink a súlyos korlátozások ellenére is teret nyújtottak a társadalmi szolidaritás formális keretek között történő erősítésére, ápolására. A lelkipásztorra, az egyházhű presbiterekre és az ébredési mozgalomban megérintettekre nagy teher hárult: lelket önteni, reménységet adni a TSZ-ekbe hajtott és kuláklistára tett földműveseknek, az egzisztenciájukat elvesztetteknek és kockára tevőknek, a kitelepítettek családtagjainak és ahol lehetett, a kitelepítetteknek. Hangsúlyosabbá vált a lelkipásztor igehirdetése, családlátogatása, becsületessége, és az iránta érzett bizalom. Hogy ez a lelkiség mennyire eredményes volt gyülekezeteink nagy részében — tapasztalatból ismert; hogy mennyire nehéz küzdelem volt, az pedig a lelkileg megroppant gyülekezeti tagjaink számából és a halotti anyakönyvekből derül ki, amelyek tárgyilagosan jelzik az 50-es években önkezükkel véget vetett testvéreink tragikus sorsát — a gyülekezeti jelenlét ellenére. *** 1956-hoz érkeztünk. 56 nyarának egyházi eseményei: „a nyári konferenciák sok felszólalása, a feltörő erős kritika, az elhangzott sok javaslat, a közkézen forgó, valamint az egyházi hatóságokhoz megküldött egyéni és gyülekezeti (presbitériumi) feliratok, jegyzőkönyvek, konferenciai beszámolók, egyéni és csoportos bizonyságtételek, névtelen és pszeudoiratok,12 a budapesti teológusok „Hitvalló egyház Magyarországon” c. felhívása, az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottsága galyatetői ülésének hangulata, Ravasz László Memoranduma, az Az Út szerkesztőségébe érkezett javaslatok, levelek, egyházmegyei megnyilatkozások — hogy csak a legismertebbeket említsem — jelzik, hogy egyházunkat nem érte készületlenül 1956. október 23-a. Az eddigi ismereteink alapján ki kell mondani, hogy a magyar református egyház forradalomként élte meg az 1956-os eseményeket. Ezt bizonyítja a Magyar Református Egyház Országos Intézőbizottsága november 13-i körlevelére adott válasz: a mintegy 1200 gyülekezetből több, mint 900 juttatta el szabályos presbiteri határozatban kinyilvánított csatlakozását a Megújulási Mozgalomhoz. (E körlevélben Ravasz László a szociális átalakulást követendőnek, az Egyezményt érvényesnek tartotta, mint a presbitériumok nagy része.) Országszerte egyházmegyei értekezletek és lelkészi gyűlések is jelentették támogatásukat. Még 1957 január második felében is érkeznek a Megújulási Mozgalmat támogató határozatok. 13 A Budapest környéki gyülekezetek, a falu közösségének részeként, teherautószámra küldték az élelmiszert — ingyen adva — a főváros lakosságának. Számos gyülekezeti lelkész, presbitérium lincseléstől mentett meg több személyt a népharagtól. S majd a forradalom leverése után a menekülők sokaságát fogadta be és napokig gondoskodott róluk. Sajnos, a forradalom leverése utáni első egyházi állásfoglalások — igaz, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal 1956. november 28-i közleménye és a Magyar Forradalmi Munkás—Paraszt Kormány 1957. január 6-i erélyes egyházpolitikai megnyilatkozása után — nem csengtek egybe a gyülekezeti tagok tapasztalatával, meggyőződésével: megtagadták a gyülekezetek nagy többségének egyhangú döntéseit. Egyházunk reformátori teológiáját ismét felhasználva megkeresztelték a napi politikát, mint tették 1948 után. Egy 1958- as püspöki székfoglaló beszéd az 56-os egyházi eseményeket, a megújulási mozgalmat, a forradalom támogatását — elődje, Péter János kifejezései közül egyet használva 14 — az Ige elleni lázadásnak nevezte,15 de más, alsóbb szintű egyházi megnyilatkozások is visszaigazolták a politikai elvárásokat. Tehették és tették, mivel a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1957. évi 22. számú törvényerejű rendelete az egyes egyházi állások betöltéséhez szükséges állami hozzájárulásról — hivatalos történetírásunk értékelésében — „az MSZMP fáradozása folytán... biztosított védelmet egyházunk életének zűrzavarában még mindig támadások tüzében álló egyházi vezetőinknek.” 16 Az alku ismét megköttetett — a kommunista párt immár második utódjával — a 48-as Egyezmény romjain, de most már csak egy szeletért, az egyházirányításért. Ennek fejében az egyházvezetés mindent megtett — a Reformátusok Lapja 1958. szeptember 21-i számában „Hét tétel a hazafiságról” c. püspöki fejtegetés szerint — hazánk szocialista társadalmi rendjének támogatására, e rend kiépítéséhez a tőlünk telhető maximális segítség nyújtására. (Egy évtizeden belül, 1967-ben pedig az új egyházi törvénykönyv néhány paragrafusával is alátámasztva.) Az egyház népe úgy érezte, hogy ismét tőrbe csalták, s ez az érzés — mind a mai napig — nagyon nehezen oszlik. Ehhez járultak még a megtorlás különböző fajtái, Gulyás Lajos leveli lelkész kivégzésétől a lelkipásztorok, teológiai tanárok elmozdításáig. A félelem újra beköltözött az egyház falai közé. Autonóm személyiségű, értékes, demokratikus gondolkodású, komoly ifjúsági munkát is végző lelkipásztorok roppantak bele. A tiszáninneni egyházkerület egyik lelkipásztora 34 ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám
