Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 4. (113.) szám
gadni: a nyugati szórványmagyarság ifjúságának esetében szét kell tudni választani az anyanyelv őrzésének, ápolásának ügyét (stratégiáját) a magyarságtudat ápolásának, s ami a legfontosabb: kifejlesztésének ügyétől (stratégiájától). Mit tehet az egyház a még magyarul jól, vagy kevésbé jól beszélő magyar származású fiatalság anyanyelvi kultúrájának megőrzése és fejlesztése terén? Mindenekelőtt gondoskodni kell a helyi gyülekezetekben az új-fordítású Biblia állandó elérhetőségéről; a fiatalok kezébe kell adni (angol nyelvterületen) a Magyarországi Református Egyház által kiadott kétnyelvű (angol—magyar) Újszövetséget; sürgősen gondoskodni kell az Egyesült Államok magyar református gyülekezeteiben használatos régi magyar énekeskönyv újrakiadásáról; gondoskodni kell az ifjúsággal is bánni tudó fiatal magyar lelkészutánpótlás kineveléséről (részleges vagy teljes magyarországi tanításáról), lelkészcserékről, valamint fiatal, az adott ország nyelvét is jól beszélő magyarországi lelkészek 4-5 éves külszolgálatának megszervezéséről; a hazai anyaegyházaknak a szórványban élőkkel egyeztetve gondoskodni kell külföldi magyar gyülekezetekben is jól használható, magyar nyelvű ifjúsági segédanyagok kiadásáról. Mit tehet az egyház a szórványmagyarsághoz tartozó, de magyarul már alig, vagy egyáltalán nem beszélő ifjúság magyarságtudatának ápolása és kifejlesztése terén? Először is be kell látni a tényt, hogy a 2—3. generációt illetően már nem az anyanyelv az elsődleges, a legfontosabb eszköz ezen a téren. Miután az istentiszteleti liturgiában, az énekekben rendkívül sok a sajátosan magyar elem (ez különösen a református egyházra áll), teljesen egyetértek a már idézett szakértő, dr. Komjáthy Aladár azon nézetével, hogy ezen elemek idegennyelvi átplántálásával rendkívül sok, a magyarsághoz kötő érzelmi motívum „menthető át” az utánunk következő generációk számára. Ezt továbbfejleszthetik azok az ismeretek, amelyeket immár minden zavartól mentesen, idegen nyelven is átadhat a lelkész a gyermekeknek, fiataloknak a hitoktatásban, az egyházi táborokban stb., tudatosan törekedve a hagyományos magyar sajátosságok megőrzésére, kiemelésére, továbbadására. Hogy mindez nemcsak elméletileg képzelhető el, bizonyítja az Amerikai Református Egyház példája is. A zömében holland származású egyháztagság többsége már egyetlen szót sem tud anyanyelvén (lévén 4—5. generáció), ám — ahogy ott mondják róluk — mégis „sült holland mind”, erős anyaegyházi, következésképpen anyaországi kapcsolatokkal. Úgy gondolom azonban, hogy mindkét fentebb említett kategória esetében alapvetően szükséges teendők előtt állunk: szorosabbra kell fűzni a szórványmagyarság és az anyaegyházak közötti kapcsolatokat, fel kell eleveníteni az elhalóban lévő kapcsolatrendszert, amelyre ma egyre több lehetőség kínálkozik; szorgalmazni kell itthon és odaát a családlátogatásokat, közös egyházi ifjúsági táborokat kell szervezni anyaországi és szórványban élő magyar fiatalok számára; elő kell segíteni az iskolai énekkarok kölcsönös látogatását (kitűnő eredményeket hozott pl. a debreceni Református Kollégium Kántusának észak-amerikai körútja), színes, modern, a mai fiatalság igényeinek megfelelő közös egyházi kiadványokat kell szerkeszteni és népszerűsíteni; fokozni kell az egymásról szóló információk teijesztését az időszaki sajtó útján is stb. Azaz: minden eszközt meg kell ragadni a „törzsi egybetartozás” tudatának erőteljes és célzatos — s tegyem hozzá — kölcsönös építésére idehaza és szerte e nagyvilág magyarságának kisebb közösségeiben. Nem kis feladattal állnak tehát szemben az egyházak is. Mindazonáltal nem lehetetlen dologra kell vállalkozniuk. S e ponton talán érdemes végiggondolni e szép szolgálat feltételeit is. Mindenekelőtt — úgy vélem — kölcsönös szemléletmódosításra van szükség. Hajlamosak vagyunk azt hinni (itthon és a szórványban), hogy van még időnk... Nincs. Minden jel arra mutat, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk. Be kell látni, hogy a hit továbbadásának és a magyarságtudat továbbadásának missziója, e kettő együttlátása a mai egyházi nemzedék történelmi feladata. Idehaza tudatosítani kell széles egyházi körökben, hogy a szórványban élő mgyarság—miként a nemzeti kisebbségi tömbökben élők sem — nem eltűnőfélben lévő, az asszimilálódást elkerülni nem tudó családtagja a törzsnek, akikről le lehet mondani. A szórványban élőknek pedig talán azt kellene önmagukban tudatosítani, hogy az óhazai egyház(ak) képes (ek) ennek belátására, fel tudják emelni tekintetüket tengernyi gondjukból, s az atyáskodás kísértését elkerülve, képesek lesznek a szükséges lépéseket megtenni. Ami a legfontosabb: be kell látni, hogy a „kinti”, a szórványban élő családtag „törzsi sajátosságai”, anyanyelvi és magyarságtudati kötődése elképzelhetetlen a törzzsel való rendszeres, jól kiépített kapcsolatrendszer nélkül. Sőt, meg merem kockáztatni annak állítását, hogy mind az anyanyelv, mind a magyarságtudat megőrzésének, kifejlesztésének, mind pedig az eredményes kinti magyar szórvány (egyház) életének jövője kifejezetten az anyaországgal (anyaegyházzal) való kapcsolattartás függvénye. Ehhez azonban gyorsan hozzá kell tennem: mindez viszont feltételezi a bazai teljes jogállamisággá alakulásunkat. Nem számíthatunk ugyanis az óhaza iránti érdeklődés és kapcsolatteremtés fokozódására, ha — miként az a múltban történt — eleve lehetetlenné teszik ezt a politikai korlátok. Ezek azonban ma már leomlófélben vannak. Ha tehát sikerül egy olyan Magyarországot (és benne egyházat) teremtenünk, amivel szabadon azonosulhat a szórványban élő első generációs, és amire büszke lehet a 2—3. generációs magyar fiatal, ami felkelti érdeklődését, vonzó és egyúttal a törzsbe integráló erő lesz a számára, függetlenül attól, hogy beszéli-e még nyelvünket, vagy nem (vagy majd csak fogja beszélni...) — akkor erősödik meg igazán a magyarságtudat a szórványban élők körében, akkor válik majd igazán élővé és elevenné a kapcsolat a kinti családtagok és a törzs között. De ne feledjük, ennek az ellenkezője is igaz: ha nem sikerül egy ilyen új Magyarországot (és benne egyházat) teremtenünk, sok mindennel együtt ezeket a családtagjainkat is elveszítjük. □ Reformátusok Lapja XXXIII. 35., 1989 aug. 27., 1. 30 ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám
