Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 4. (113.) szám
ban — bármennyire is fájdalmasan hat számunkra ennek megállapítása —, hogy ez a feltételezés nem állja meg a helyét, s ha mi — hazaiak és külföldi szórványmagyarok érzelmi okokból csökönyösen ragaszkodunk e nézethez, magunk emelünk alig áthágható korlátokat önnön anyanyelvápoló és magyarságtudaterősítő fáradozásaink, de leginkább a szórványban élő magyar fiatalság elé. Lássuk az érveket. Kezdjük azzal, ami köztudott: a nyugati szórványmagyarság anyanyelvi kötődésének, magyarságtudatának legérintetlenebb rétege az első generáció. A második generáció — jó esetben — nyomaiban őrzi még az anyanyelviség elemeit, ám ezek szinte törvényszerű elhalványulásával együtt gyengül a magyarságtudat. S ezzel máris elérkeztünk a nyelvi korlátok kiépülésével véleményem szerint együttjáró következményekhez. Melyek ezek? A magyarsággal kapcsolatos ismeretek egyedüli forrása a fiatal számára a szülő — legtöbb esetben hiányos — közlése lesz. Egy zárt információlánc alakul ki, melynek kezdete és vége a szülő érzelmein és ismeretanyagán átszűrt, rendszertelen tájékoztatás. Csökken a magyarsággal kapcsolatos információk befogadásának készsége, növekszik az ezekkel szembeni türelmetlenség. Sok esetben ezután kialakul a magyarsággal kapcsolatos, pejoratív értelemben vett etnikai tudat (amit önkéntelenül is erősen táplálhat a magyarság és a leegyszerűsített magyar folklór közötti — megint csak önkéntelen — egyenlőségtétel). Végül legtöbb esetben csendes, konfliktusok nélküli, olykor azonban belső családi meghasonlásokat is okozó elfordulás következik be a fiatalok esetében mindattól, ami — úgymond — magyar. Mindebből számomra egyértelműnek tűnik a következtetés: a nyugati szórványban (ez a nemzetiségi tömbökben, a szomszédos államokban élő magyarok esetében is igaz) az újabb generációk körében a magyarságtudat ápolásának nemcsak az anyanyelv és a magyarság — sokszor önkéntelenül is megszépített — múltjával, kulturális örökségével való azonosulás a feltétele, hanem elsődlegesen a mindenkori Magyarországon, az anyaországban élő „törzs”-zsel való kapcsolattartás, a róla szóló mindig friss ismeret. Kétségtelen: ennek kifejlődését, gyakorlatát erősen hátravetette az elmúlt négy évtized hazai politikai gyakorlata és atomszférája, amely — mert nem volt vonzó, és mert a törzs hivatalosan nem tekintette családtagjainak a szórványban élőket, illetve a velük való kapcsolattartást alárendelte az ezt kizáró ideológiának — így a róla szóló, friss információkat hordozó ismeret sem volt kívánatos a szórványban élő, s különösen a fiatalabb generációk körében. Ezek után mi maradt a fiataloknak mindabból, ami magyar? Egy inkább furcsa, mint vonzó, a szülők iránti köteles tiszteletből elnézett-elviselt, de talán soha el nem fogadott, az egyházak, egyesületek által is közvetített megmerevedett múltkép. Az imént az egyházakat is említettem. Lássuk hát most az általuk felvállalt szerepet mindebben. Mindenekelőtt azt a tényt kell egyértelműen hangsúlyozni, hogy az egyházak-----már a korai kivándorlások kezdetétől fogva, a múlt század végétől kezdődően — alapvető funkciót töltöttek be az új hazában a Kárpátok karéjából elsodródott magyaljaink életében. Ennek fájdalmasan szép és hiteles történetét íija le forrásértékű könyvében, a Kitántorgott egyház címú müvében dr. Komjáthy Aladár amerikai református lelkész, történészprofesszor (kiadta: Református Sajtóosztály, Budapest). Mindaz, amit az egyházak a mindmáig anyanyelven (is) végzett igehirdetésekkel, lelkigondozással, ügyintézéssel, érdekvédelmi „szolgáltatásaikkal”, betegsegélyezéseikkel, az ifjúság körében pedig a hitoktatással, iskolai oktatással, ifjúsági táborokkal, a cserkészet támogatásával végeztek, felbecsülhetetlen értéket jelent az anyanyelvápolás és magyarságtudat őrzése, fenntartása terén is. Sőt, azt lehet mondani, hogy bizonyos értelemben — különösen az ifjúság tekintetében — az egyháznak kulcsszerepe van, hiszen az általa közvetített „üzenet” (nemcsak az evangéliumra vonatkozó, hanem a magyarságot érintő is) mindig az élet erkölcsi, emócionális, érzelmileg felfokozott szférájában jelenik meg. Egy másik fontos mozzanat: az egyházi nevelés hatására a szülő—gyermek viszony sajátos tudatosítására lehet számítani. Ez a nyugati szórványmagyarság esetében azt is jelenti, hogy segíti ráébreszteni a fiatalt a szórványban élő magyarság és a törzs, a tömbben élő anyaországiak közötti szoros szellemi-lelki-kulturális kötelékekre. A magyar egyháztörténet fontosabb elemeinek tanításával pedig az egyház a magyar történelem tudatosításához is hozzásegít. Van még egy, nem elhanyagolható többlete az egyházak szolgálatainak. Az ti., hogy a legszélesebb rétegekhez is eljut. Ahhoz a többséghez is, amely az emberi, s ezen belül a magyar kultúra specifikus, emelt szintű értékei iránt (értelmiségi körök, klubok, egyesületek, folyóiratok, rendezvények) kevésbé fogékony (részben már hiányos nyelvi ismeretek miatt is), ám az egyház által közvetített, az egyes embert érintő kérdések iránt annál inkább. Mindamellett ennek a szép és nélkülözhetetlen egyházi szolgálatnak a szórványmagyarság körében, úgy vélem, jól kitapintható korlátái vannak: erős hajlam a historizálásra, a múltbanézésre; az anyaország egyházával való kapcsolat függvényében veszély egy már megszűnőben lévő, statikus magyar egyházkép prolongálására; kísértés az etnikai zártság felekezeti oldalról is történő — nem szándékolt — erősítésére. Az eddig vázoltak következménye — fennáll a veszélye — egyebek között az, hogy így lassan lesz kialakítható egy friss, eleven, a 2—3. generáció igényeit is figyelembe vevő magyar egyházi élet; egyre nehezebb lesz a saját fiatalság köréből verbuválni a lelkészutánpótlást; elnehezül az anyaországi egyházzal való nélkülözhetetlen kapcsolattartás. A nem is olyan meszszi távlatokat tekintve pedig mindez azzal járhat, hogy csökkennek az egyháznak az anyanyelven folytatott szolgálatai; szaporodnak az idegennyelvű rendezvények; nő a már anyanyelven (magyarul) alig beszélő 2—3. generációs magyar származású lelkészek száma, sőt, a nem magyar származású lelkészeké is az eredetileg magyar gyülekezetekben; összességében: fokozódik a gyors távolodás mindattól, ami magyar. Mindezek után vajon mik a jövő kilátásai és tennivalói? Úgy vélem, a legfontosabb az, hogy belássunk valamit, amit bizony nehéz szívvel tud az ember elfoITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám 29
