Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)

1989 / 4. (113.) szám

egyre őszintébbek, és holnap még őszintébbek lehetnek. Ehhez persze az is szükséges, hogy a mai, sok helyütt csonka és igazságtalan tananyagok helyett az „igazságnak, a teljes igazságnak és csakis az igazságnak” megfelelő új tankönyveket adjanak a magyarországi tanuló ifjúság kezébe, mert az éhezi, követeli az őszinte szót. Ennek az elvárásnak a tanújelét adta az a sok tízezer ifjú ember is, aki a korszakváltás tragikus, katarktikus és felemelő szimbólumát is jelző június 16-i napon a kegyelet és az igazságtétel virágait helyezte el az 1956-os forradalom megtorlásaként kivégzettek ravatalainál.

És a szomszédos országokban? Nemcsak a magyar anyanyelvi oktatás és művelődés lehetőségeinek folyamatos, számszerű csökkenése, hanem egyes országokban az előírt tananyagok és a rendelkezésre álló művelődési eszközök magyarságtudat romboló tartalma is egyre fenyegetőbb veszélyt jelez.

Ha Romániában valaki magyar nemzeti tudatának kifejezését adja, akkor hivatalosan is üldözőbe veszik — az ottani magyarságot már etnocídium sújtja és hovatovább „Endlösung” fenyegeti. A fájdalom, a rettegés, a búvópatakká vált anyanyelv, a nemzeti identitás szétmorzsolódásának szavait írja Sütő András, aki marad, mert másképp nem tehet, és mondják a kisebbségi megaláztatások elől is menekülők ezrei.

Csehszlovákiában, Duray Miklós és Fonod Zoltán adatai szerint az utóbbi 37 év alatt 345 magyar általános (alap-) iskolát szüntettek meg; a 6-14 éves magyar fiataloknak kb. 30 százaléka, a középiskolás kordáknak több mint 60 százaléka nem tanulhat anyanyelvén, és aki tanulhat, az a magyar történelemről hazugságokat is kell tanuljon.

Kárpátalján újabban javulásnak indult a magyar nemzetiség helyzete, de az ottani magyar iskolák történelmet 1988-ig nem taníthattak, és a nemrégiben elkészült új történelem-oktatási tanterv is súlyos hazugságokat tartalmaz.

A tárgyilagos igazság tényeivel és a leghatározottabb eréllyel kell tiltakoznunk ország-világ minden fórumán a magyarságtudat további patológikus roncsolása-csonkolása ellen. Magyar ifjúságunk nemzeti öntudata, vagyis jövőnk a tét!

Javaslom, hogy az Anyanyelvi Konferencia határozat útján válasszon meg és delegáljon egy magyarországi és legalább egy külföldi magyar képviselőt a magyarországi kormányzat tanácsadó testületéként néhány hónapja megalakult Nemzetiségi Kollégiumba, aki felszólítja és folyamatos nyomást gyakorolva ösztönzi a kormányt egy a magyarságtudat gondozását munkáló program kidolgozására, a legsürgősebben szükséges lépések megtételére.

S mit tehet ebben a vajúdó korszakban a számában csökkenő, de növekvő jelentőségű nyugati magyarság az összmagyarságért? Nekünk, évtizedek óta nyugati országokban magyarokként is élőknek a kettős kötődésről ugyanaz a tapasztalatunk, mint a Trianon óta kisebbségben élő magyar testvéreinknek: a kettős nemzeti tudat egyéni és közösségi kialakítása, szorgalmazása megvalósítható, értékteremtő program. Népek kölcsönös megértését, egymás iránti segítőkészségét is építheti.

Nyugaton a magunk számára továbbra is a következő feladatokat látom a legfontosabbaknak: a magyarságtudat külföldön való megtartása és a következő nemzedéknek átadása; a korlátozottságok miatt elégtelen, hiányos, vagy téves programok és információk külföldi kiegészítése, helyesbítése; a valósághű magyar értékek külföldnek közvetítése; külföldi fórumok biztosítása a Kárpát-medence magyar szakemberei, művészei számára; és külföldi országokban a magyar emberi jogok, elsősorban a magyar kisebbségek nemzeti jogainak védelmére késztetése.

Ezeket a feladatokat most megváltozott, egyre javuló adottságok birtokában végezhetjük. A kedvezőbb körülmények egy része azonban még csak szó: már kimondható cél, de ma még csak remény. Ezért hitem szerint nekünk továbbra is a remélt jövő: a független, szabad, demokratikus, semleges, jól működő gazdasági, kulturális és társadalmi élettel rendelkező Magyarország, a nemzeti életét is autonóm szabadsággal élő magyar kisebbségek és a cselekvőkész szolidaritású nyugati magyar szigetvilág célirányában kell terveznünk, dolgoznunk.

Tárgyilagos mértékkel mérve is el kell ismernünk, hogy nyugati országokban élő magyarok ezrei az elmúlt évtizedek folyamán jól vizsgáztak magyarságtudatból. Hiszen például az, hogy a magyarságnak ma nyugaton jó hírneve van, hogy a kisebbségi magyarság helyzete külföldön egyre ismertebb, valamint az, hogy Magyarország népének ma számos egyedi dokumentum áll rendelkezésére a közelmúlt történelmi igazságai helyreállításához, az bizonyos mértékig a nyugaton élő magyaroknak is köszönhető. A magyar történelem számon kell majd tartsa azok neveit, akik az elmúlt harminc év alatt nyugati országokban élve a magyar nemzet számára felelős hűséggel megőriztek, áldozatos munkával közreadtak és az utókor számára magyarul és idegen nyelveken is elérhetővé tettek olyan magyar történelmi, irodalmi és egyéb tényeket és értékeket, amelyekről Magyarországon évtizedeken át még suttogni is veszélyes volt.

De új korszak küszöbén új feladataink is vannak nyugaton. Ami értéket megőriztünk, az most már hazajöhet, végre oda, ahonnan vétetett és ahova való. Itthon vannak az 56-os forradalom rádióadásai és újságcikkei, a résztvevők forrásértékű tanúbeszámolói, a forradalomról írt legfontosabb történelmi és publicisztikai elemzések csakúgy, mint az a Chicagóban megőrzött parlamenti „véres csütörtöki” lyukas zászló, amely június 16-án a Hősök terén a kivégzettek százainak szimbólikus koporsóját takarta. Itthon vannak nyugati magyar íróink, költőink, szerkesztőink, könyvkiadóink, képzőművészeink művei és esetenként itthon, vagy itthon is élnek, alkotnak már ők maguk is.

Az a nyugati magyar nemzedék, amely sok minden más mellett ezt az értékmegőrző munkát véghez vitte, ma még ereje, alkotó- és áldozatkészsége teljében munkálkodik, de élete már csak évtizedekben mérhető. Az időközben hatásos külképviseleti módszereket is teremtő többi feladatot — tehát a még mindig szükséges kiegészítést, a külföldnek közvetítést, a fórumok biztosítását és a magyar érdekvédelmet — egy idő múlva nem lesz ki ellássa a nyugati országokban.

ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám 25