Itt-Ott, 1989 (22. évfolyam, 1/110-4/113. szám)
1989 / 4. (113.) szám
Egyik legsürgősebb és legfontosabb feladatunk ezért nyugaton ma az, hogy biztosítsuk a cselekvőképes és cselekvőkész magyar szolidaritásnak a jövőjét. Ennek pedig egyik módja szerintem az, hogy a magyarságtudatot sürgősen és határozottan kiegészítsük küldetéstudattal is. A világ 16 milliós magyarsága jövője jobbításáért felelősen munkálkodni képes és áldozatos cselekvésre is kész szándékkal, vállalással. Vagyis ne csak kincsként adjuk át külföldön a magyarságot a következő nemzedékeknek, hanem programként is! Küldetésként, misszióként! Szeretettel és kötelességgel vállalt feladatként. Hivatkozhatunk akár a szaktudományok bizonyítékaira is arra nézvést, hogy az emberi tudat képességeit akarati tényezők teszik cselekvőkésszé. A szociológia kimutatja, hogy az emberi közösségek támogatására az az értékké és normatív elvárássá tett csoporttudat késztet, amely az egyén identitásának szerves részévé válik. Antropológiai megfigyelések szerint a jeles napok népszokásainak elemei a család tagjai iránt vállalt felelősséget, segítségnyújtás-készséget is erősítik. A pszichológia az emberi cselekvés indítékai között meghatározónak tudja a motivációt is, ami másodlagos, tehát megtanult ösztönző hajtóerőként az önérdekű cselekedetek mellett az egyénen kívül álló célokért is erőfeszítésekre késztethet. A pedagógia jól ismeri azt a tényt, hogy a tananyag öncélként való elsajátítása kevésbé maradandó eredményű, mint ha azért tanul a tanuló, hogy megszerzett ismereteit valamilyen gyakorlati cél érdekében alkalmazhassa. De történelmi példákra is hivatkozhatunk. Rákóczi, Bessenyei, Széchenyi azért fejlesztették, őrizték magyar nyelvismeretüket, hogy magyar közösségük szabadságát, felemelkedését előseg'tsék. Balassitól és Petőfitől kezdve Illyésig és Csoóriig a magyar írók legjobbjai népük felemelkedését tartották tehetségük- és tudásuk-teremtette művészetük céljai egyik legfontosabbikának. Amikor tehát a magyarságtudat megtartásán, továbbadásán nyugati országokban is fáradozunk, jelentse ez egyszersmind a küldetéstudat, a tettekben megvalósuló akarat fejlesztését, átadását is! Mi, szülők, amikor nyaralni visszük gyermekeinket, zarándokoljunk el velük a 301-es parcellához, meg Petőfi körtefájához Székelykeresztúron és a kassai dómhoz, meg a munkácsi várhoz is, és meséljük el nekik: hogyan éltek-haltak és hogyan élnek ma testvéreink e tájakon, és hogy hogyan lehet, és miért kell erről iskolai dolgozatokat írni Kölnben, Genfben vagy Buenos Airesben! Mi, magyar tanítók tartassunk tanítványainkkal svéd, angol, francia nyelvű előadásokat, és írassunk fogalmazványokat arról is, hogy mit érezhet Európában egy fiatal, ha a villamoson, az üzletben, vagy az utcán ráförmednek, hogy ne beszéljen magyarul, vagy ha erőszakkal kitelepítik lerombolásra ítélt szülőházából, meg hogy mit akartak ez év március löén a tüntető budapesti fiatalok. Mi, cserkészvezetők vegyük fel a próbarendszerünkbe világnyelveken írt magyar érdekvédelmi levelek, beadványok, dokumentációk meg'rását is nyugati országok újságainak, kormánytisztviselőinek, törvényhozóinak! Mi, néptánc és népművészeti oktatók tanítsuk meg azt is, hogy veszélyben a köröndi fazekasok műhelye, hogy Mátyusföldön már kevesebb magyar fiatal énekelhet magyar népdalt, hogy van alföldi népművész, akinek nyomorszintű a nyugdíja, meg azt is, hogy aki a népi alkotásokat szereti és becsüli, annak kötelessége az alkotók védelmében is szót emelni, külföldön is! Mi, lelkészek buzdítsuk arra is híveinket, hogy minden erkölcsi és anyagi módon támogassák szabadságukban és gazdasági felemelkedésükben korlátozott magyar testvéreiket is! Mi, szervezeti vezetők hívjuk meg előadásokra, műhelyek, szemináriumok megtartására azokat is, akik a hatásos külföld-tájékoztató munka módszereire tanítják fiataljainkat! Mi, újságszerkesztők ne mulasszuk el állandóan közreadni azoknak a példamutató eseményeknek a hírét, amelyek arról szólnak, hogy nyugati magyarok munkássága révén világnyelveken szót kapott a magyarság! Mi, külföldi magyar munkások, diákok és szakértelmiségiek, tisztviselők és üzletemberek, palota- és háztulajdonosok, albérlők és adófizetők, képviselők és szavazópolgárok, soha, sehol ne mulasszuk el szóvátenni külföldi környezetünknek 16 milliós magyarságunk gondjait, legyünk, maradjunk testvéreink szószólói mindig és mindenütt! A jelenlegi magyarországi reformkorszak egyik célkitűzése — úgy mint az azelőttieké is volt — az európai népek közösségébe való visszaintegrálódás. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az „európai otthonba” való belépésünk feltétele sajátosságaink — pl. magyarságtudatunk — kívülhagyása. Semmi sem áll távolabb az igazságtól. Igaza inkább azoknak van, akik a különböző hatalmak sulykolta magyar kisebbségérzetnek tulajdonítják azt, hogy ilyen elképzelések egyáltalán megszületnek. Avagy vajon a nemzetközi tárgyalóasztaloknál ülő japán üzletemberek, például, gondolkoznak-e azon, hogy csökkenteniük, szégyelniük, tagadniuk, titkolniuk kellene japánságtudatukat? Európa közösségétől a közelmúltban nem magyarságtudatunk, nemzeti sajátosságunk tartott távol minket, hanem idegen nagyhatalmi érdekek, honi elnyomóink, gazdasági fejletlenségünk, politikai gyarlóságaink, szervezési gyakorlatlanságaink, vagyis — Bibóval szólva — a kelet-európai kis államok nyomorúságai. Magyarságtudatunk — mint minden nép nemzettudata — erőforrás, energiahordozó érték, nemzeti kincs. Fejlesztése tehát létérdekünk. Az „emelkedő nemzetté” forrott magyarság szolidaritása némi nyereséggé tudta tenni a tragikus számú 56-os kimenekülő okozta emberveszteséget. Történelme során a magyarságnak talán soha nem volt még olyan létszámú önkéntes és hatásos önképviselete, mint ma van. Válságterhes és reményteljesen kibontakozó, szinte napról-napra egyensúlyozó helyzetében Magyarországnak, súlyos veszélyeztetettségében a magyar kisebbségnek most van a legnagyobb szüksége felelős, értő, hatásos nyugati külképviseletre. A mi feladatunk külföldön az, hogy a nyugati magyarság jelenlegi külképviseleti készségét jobb minőségűvé, még hatásosabbá és jobban megalapozottá tegyük, és hogy időben meghosszabbítsuk. Magyarországi felelős barátainkat és kollégáinkat — elsősorban a rendszerváltást munkáló reformereket, a jövő független, 26 ITT-OTT 22. évf. (1989), 4. (113.) szám
