Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 2. (108.) szám
Wallerstein thesis regarding the exploitation of Eastern Europe, the “periphery”, by Western Europe. Ránki was 58 when he died, blessedly after a brief illness, in a Budapest hospital. While there, and profoundly aware of his inevitable demise — he wrote his will on a piece of paper shortly after his entry into the hospital — he still insisted on dictating letters and on taking care of a number of unsettled affairs. He tried to write a brief on behalf of a Hungarian ex-gendarme who, he felt, was being unjustly persecuted; he arranged a research fellowship for a Hungarian dissident sociologist who, without Ránki’s help, would have been left without any source of livelihood; he strove to finish an article, and he dealt with Institute matters. Shortly before his death, György Ránki willed that he be buried in the Budapest Jewish cemetery, but without a religious ceremony. He asked specifically that neither the Party nor the State be represented at the funeral, but he invited a few personal friends from the Establishment. At his request, funeral orations were delivered by Iván Berend, Péter Hanák, and the grand old man of the Hungarian dissident movement, Miklós Vásárhelyi. Ránki’s last gestures toward the state and his friends, his wish to be buried in the cemetery of the persecuted and the oppressed, summed up his entire life. He was simultaneously defiant and conciliatory; he worked within the system but mainly so as to help, to improve, to liberalize. He was an honest man, proud never to have made a political statement or written a book of which he would have to be ashamed at a later date. György Ránki was one of the most admirable of contemporary Hungarians. — István Deák, Columbia University [AASHH Newsletter, April 1988.] Sinor Dénes (Bloomington); EMLÉKEZÉS RÁNKI GYÖRGYRE Egy-egy barát halálakor nemcsak a “halottakról vagy jót vagy semmit” tiszteletreméltó szokása torzítja el az elhunyt valós képét, de sokszor saját fájdalmunk is, amely akaratlanul felnagyítja a veszteséget. író, tudós, művész esetében nehéz, majdnem lehetetlen az életmű fontosságát, jelentőségét azonnal felmérni. Ránki György tudományos, történetírói tevékenységéről, a magyar tudománynak tett szolgálatairól nálam hivatottabb emerek kell, hogy írjanak, és az ITT-OTT sem az alkalmas publikáció munkásságának megítéléséhez. Ez a visszaemlékezés csak egy aránylag rövid, de emberileg, gondolom, fontos szakaszára szeretne fényt vetni, arra a periódusra, amelyet szülővárosától, hazájától távol, de ennek az egy hazának és a tudománynak szolgálatában töltött. 1979 nyarán — évekre visszamenő tárgyalások eredményeként — a Magyar Tudományos Akadémia és Indiana University között létrejött az ú.n. magyar katedrát felállító egyezmény. Halálomig hálával fogok azokra gondolni akik, úgy Magyarországon mint Bloomingtonban, elég bölcsek és bátrak voltak ahhoz, hogy ennek az egyedülálló megoldásnak előnyeit felismerjék. Többen, de elsősorban Aczél György, Márta Ferenc és Köpeczi Béla (akkor az Akadémia főtitkára illetve főtitkárhelyettese), inkább ösztönösen mint pontos adatok alapján — hiszen nem volt precedens, amelyből tanulni lehetett volna — valahogy megérezték, hogy aránylag szerény anyagi befektetéssel, azaz egy alapítvány létesítésével, meghatározatlan időkig (ha a szó használata nem okozna jogos kétkedést, mondhatnánk, “örök időkig”) biztosítani lehetne egy nagy amerikai egyetemen, amelynek hírneve a kelet-középeurópai és ural altaji kutatás terén már amúgyis jól megalapozott, egy kizárólag magyar kérdésekkel foglalkozó központ létezését. Nem tartozik ide, hogyan, milyen nehézségek árán került Ránki György Bloomingtonba, de annyit mégis kell mondjak, hogy amikor egy magánjellegű baráti beszélgetésben először említettem nevét, hitetlen , csodálkozással találkoztam: hogyan is képzelhetem, hogy Ránki Györgyöt elengedjék, hiszen, 8
