Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 2. (108.) szám
úgymond, nagy szükség van rá otthon, “nélkülözhetetlen” Magyarországon is. Kétségtelen, hogy bloomingtoni évei alatt Gyuri szívvel-lélekkel otthon is volt, mind magyarországi, mind nemzetközi kötelezettségeit változatlanul szívén hordta, teljesítette. Hihetetlen munkabírással, teljes odaadással szolgálta egyidejűleg mind a Történettudományi Intézetet, mind Indiana University-t. Helyesen, úgy fogta fel a dolgot, hogy a látszólag kettős kötelezettség lényegében egy cél, a magyar tudomány (és itt mindkét szó hangsúlyos) szolgálatában áll. Egy Ránki kaliberű tudós, bárhol dolgozzon is, hiszi, tudja, hogy csak a tisztességes, szigorú adatokon alapuló kutatásnak van létjogosultsága és hogy az igaz tudomány nemcsak inter-, de szupranacionális. Jó pár évvel Bloomingtonba jövetele előtt, az Anyanyelvi Konferencia egyik védnökségi ülésén felvetettem a kérdést, hogyan várható el, hogy külföldön élő magyarok tisztelettel viseltessenek a modem magyar történetírás iránt ha azt látják, hogy például a Pamlényi Ervin szerkesztette magyar történelem 1975-ben megjelent, közel 700 oldalas, angol fordításában a trianoni békeszerződésről csak nem egészen egy oldal szól. Valahogy nem gondoltam akkor arra, hogy a fejezet egyik társszerzője, Ránki György, éppen közöttük volt. Fel is szólalt és védte írását azzal az érvvel, hogy az adatok pontosak, hogy az a pár sor is tartalmazza a lényeget. Ez így igaz is, viszont — és ezt ma talán felesleges hangsúlyozni — rossz történetírás az, amely Magyarországnak a trianoni békét követő feldarabolásáról rövidebben ír, mint a kb. egyidejű, 1920-as földreformról. Gyuri, mintahogy ezt nekem később egyszer elmondta, elgondolkozott a kérdésen, de túl is lépett kritikámon. Rájött, hogy a magyar mércét, a hazai, gyakran politikai megfontolásokban gyökerez», szubjektív értékítéletet nem szabad, nem lehet a külföldi olvasóra erőszakolni. Akkoriban nem volt divat Magyarországon a trianoni békéről írni, de nem lett volna szabad ezt a helyi tabut külföldre exportálni. Az évek folyamán egyre jobban kikristályosodott benne az a meggyőződés, hogy mind nyelvi, mind tárgyi okok miatt, nem lehet a magyar történettudomány hazai használatra készült munkáit minden további változtatás nélkül egyszerűen angolra fordítani. Nagy a különbség az angol vagy amerikai és a magyar, lényegében német példát követő, történetírási tradíciók között. Az a nagy elismerés, amelyben külföldön Ránki — és tegyük hozzá, a Ránki-Berend kettős — munkái részesülnek, nem kis mértékben ennek a felismerésnek tudható be. Lelki alkatában Gyuri ellenzéki ember volt, ahhoz a fajtához tartozott, amely inkább az egyénnel, mint a mindenkori kormányzattal tartott és távolról sem helyeselt mindent, ami Magyarországon történik. Ennek ellenére, sosem felejtette el, hogy — noha fizetését Indiana University-től kapta —, Bloomingtonban, Amerikában ő a magyar tudományt, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetét képviselte. Könnyű és gyakran hálás feladat lett volna, kis cinkos mosollyal a szocialista- vagy magyar-ellenesekkel tartani, de nem tette, nem tartotta helyesnek a magyar szennyest külföldön mosni, Magyarország problémáit nem Bloomingtonból próbálta orvosolni. De Gyuri nem esett cseberből vederbe sem. Nem tartozott abba az ugyancsak nagy kategóriába sem, amelynek tagjai lelkesen magyarázzák a magyar nép fölényét, nyugodtan hirdetve, hogy már Adám apánk is magyarul beszélt vagy hogy az amerikai tudomány és technológia fejlődése elsősorban magyar bevándorlóknak köszönhető.... A magyar ügyet nem annyira szóval, hanem inkább példával szolgálta: egész működésével mutatta, hogy milyen magas fokon dolgozhat egy magyar történész. Igencsak jólesett neki, hogy a Department of History felkérte, hogy az 1988-89-es tanévben egy kurzust adjon európai történelemről. Erre most már, sajnos, nem fog sor kerülni. Abszolút objektivitása nemcsak tudományos működésére volt jellemző, egész magatartására rányomta bélyegét. Ez az Auschwitzot járt ember nemcsak írni tudott objektiven Hitlerről, de beszélgetésekben, tanításában sem volt nyoma az elszenvedett, iszonyatos, személyes sérelmeknek. Az évek folyamán Auschwitz csak egyszer került szóba köztünk: “Bizony, elég sokat pityeregtem akkor” — mondta. De Ránki tárgyilagossága nem volt “hideg”, meleg embersége, a 9
