Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 1. (107.) szám
Kísérleti nyulak itt az orvosok és a betegek is. Laboratóriumi lombik-nemzet társadalmunk. Körülményeink sodortak ide. Ezt többször feledik az anti-k és a pro-k. Most már csak a közösen kiválasztott-ható/ság igénye kellene, hogy motorként működjön. A szó mint szelep. Leírt és bátran kimondott. Idekinti kibic-helyzetünk változatlan. Csak legalább jól drukkolnánk. Az otthoni győzelmet az emigráció is könnyebben elviselné. Pluralisztikával felpántlikázott lobogók lengenek a tudatban. Lengetőik céltudatosak, de ez még önhitegetés. A teoretikusok mintha a népet hagynák ki legelőször ebből a nagy társadalmi szervezkedésből. Igen ám, de Széchenyi óta nagyot változott a világ: itt már kimívelt munkásfők is vannak. A Belváros magánkönyvtárai messze még Csepel köztudatától. A kölcsönzés megkezdődött, a közeledés még nem teljesen egyértelmű! Itt napokon belül dialektikák dőlnek meg. A társadalmi változáshoz előbb politikai változásra van szükség! Már mindenki gyanítja ezt, csak a hatalom tényleges gyakorlói nem, és az a rémálmaitól reszkető öregember sem, akinek távozásától legtöbbet remél az ország. Az eddigi vélt közmegbecsülés már nem titkolt gyűlöletté vált. És ez rossz tanácsadó! Minden változásba m/ártott hatalom a politikai súlyából annyit veszt, mint amennyit az általa kiszorított elégedetlenség okoz! A szervezetlenség is a maga módján szervezkedik és ez is változási tényező. A hibákat már nem csak sejtik, hanem kinagyítva ablakba teszik, hogy látva lássa a nép, hogy ők időben szóltak: figyelmeztettek! Közben gyárakat szanálnak és megteremtik a gazdasági helyzet temetőjét, és hozzá a sírásót is: a modern munkanélküliséget. A külföldi vendégmunkások gyanútlanul fürdenek a megvetésben és Közép-Kelet-Európa szocialista blokkja elsajátítja a kapitalizmus vívmányait. A szükség megteremti a szükséget, a változás és a változtatás szükségét! Az őszinteség egyenlőre még várakozóban. A mindenre elszántság tükre villog az ország felett! Az utolsó kirohanás Zrínyivel megállt, de most csak két lehetőség kecsegtet: az utcára, vagy az országból kirohanás! Az új útlevél-törvény mintha ez utóbbit érzékeltetné. Enervált energiák felhasználatlanul. Az eddig elnagyolt közösség gondolata egyre inkább helyet kap. Óvatos orvosok, gyógyíthatatlan betegség, hol lesz ebből egészséges kibontakozás? Jó lenne már egyszer önállóan helyet kapni a nap alatt és bethleni ismérvek alapján dolgozni és dolgoztatni. Jó lenne újból hinni a „Tiéd az ország, magadnak építed” elcsépelt jelmondatának is. Építők még akadnának, a telek is megvan (ha csonkán is), de nincs miből építeni. Az alapanyagot elorozták és másra használták fel. Szinte két Magyarország húzódik mementóként egymáson: a kiváltságosok kibulizott mennyországa és a „demokrácia” érintetlenjeinek romos grundja. Jogos a kérdés: „ki itt az Isten?” így néz ki Grósz Károly Magyarországa. Nagy Imrétől idáig jutottunk. „Pincérnemzet” vagyunk. Kiszolgálók és egyben többszörösen kizsákmányoltak is. A hitet, az életkedvet vették el az emberektől. Ehhez képest a jogfosztottság megszokott dolog. Csurka István még antikrízisről beszél, válságról, melyet csinnadrattázás nélkül kellene semlegesíteni avagy megelőzni. A veszély ellen nincs óvszer. A bajt együtt szültük. Ilyen körülmények között mikor nő fel az ország? Az első Magyar Demokrata Fórum létrehozása mégis biztató jel. Ne adjuk fel az utolsót, a reményt! 42
