Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 3. (109.) szám
Duray Miklós (Pozsony): A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR KISEBBSÉG POLITIZÁLÁSÁNAK FŐ IRÁNYVONALAI AZ ELMÚLT HETVEN ÉVBEN Elhangzott az 1988-as MBK konferencián 1988-ban több jelentős évfordulóra emlékezünk Eurrópában. Az első világháború vége minden népnek, amely részt vett abban, az addigi idők legöldöklőbb háborújában, egyaránt lenne békeünnep, ha mindenki számára valóban békét hozott volna a fegyverek letétele. Csakhogy a fegyvemyugvás nem következett be mindenütt, és a háborút jogilag lezáró békeszerződések sem teremtették meg a valóságos békét. A legyőzötteket megfosztották a békés fejlődés lehetőségétől. A győzteseknek pedig félelemmel járó sikert hoztak, mert mohó követeléseik és sarcaik túllépték mind a legyőzöttek béketűrését, mind a saját nemzeti státuszukkal kijelölt határokat. Ebben a feszültséget szülő állapotban rendeződött át politikailag Közép-Európa. Ez olyan további évforduló, amely a térség népei számára a háború befejezténél is jelentősebb, történelmileg meghatározóbb eseményt idéz. Nem amiatt, hogy az új vagy önálló államokat létrehozó nemzetek vezetői háborúpártiak voltak, ettől remélve céljaik elérését. Nem csak azért, hogy a népek börtönének alaptalanul kikiáltott Osztrák-Magyar Monarchia ekkor hullott szét. Nem is azért csupán, hogy olyan új államok alakultak, amelyekben új nemzeti-hatalmi érdekek kaptak szabad teret, hanem főleg amiatt a nem egészen tudatosított tény miatt, hogy 1918-ban lépett Közép-Európa (főleg annak keleti fele) az Európából rohamosan kifelé vezető politikai útra. Ezen az úton járva kellett megélni a fasizmust és a nácizmust, a második világháborút, a sztálinizmust és a Kelet- Közép-Európában létező jelent: a szovjet típusú totalitarizmust és az ezzel szövetkező nemzeti diktatúrákat. Az 1918-as évhez kötődő következő évforduló kizárólag magyar vonatkozású. A csángók, a szórványmagyarok és az emigránsok kivételével hetven éve létezik kisebbségi magyarság. 1918-ban lettek elszakítva az egységes magyar etnikumtól, elszigetelve az egyetemes magyar kultúrától az akkori Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia és Ausztria területén azok a magyarok, akiknek utódai alkotják a többé vagy kevésbé nemzetileg, politikailag, ideológiailag, társadalmilag elnyomott mai kisebbségi magyarságot. Ez a szomorú évforduló ad okot arra, hogy áttekintsük az általam leginkább ismert csehszlovákiai magyarság poliüzálásának legfontosabb irányait az elmúlt hetven évben. Röviden az előzményekről. Csehszlovákia, hasonlóképpen a többi utódállamhoz, a nemzetek önrendelkezési jogára hivatkozva lépett a történelem színpadára. Azon a területen, amelyen 1918-ban létrejött a Csehszlovák Köztársaság, tizenhárom és fél millió ember élt: hatmillió cseh, három és fél millió német, kétmillió szlovák, több mint egymillió magyar, valamint lengyelek, kisoroszok (ukránok) és egyéb nemzetiségű népek, összesen kb. szintén egymillióan. A nemzetiségi tarkaság miatt a nemzetek önrendelkezési elvének az érvényesítése ellentmondásossá vált, hiszen egyikük sem alkotott abszolút többséget, és a terület lakosságának kb. csak a fele óhajtotta csak az új, önálló állam létrehozását — de azok sem azonos módon. A többire erőszakkal kellett rákényszeríteni az új államot, megcsúfolva az önrendelkezési jogot. A magyarok ellen katonai erőket kellett bevetni. Az új államot óhajtók arányának és súlyának javítása érdekében a cseh államalakító politikusok kitaláltak egy soha nem létezett és azóta sem megvalósult „csehszlovák” nemzetet. A szülőföldjén élő szlovákságnak azonban csupán a töredéke, a cseh kultúrához és politikához hagyományosan kötődő, főleg evangélikus felekezetű része fogadta el ezt az elképzelést. A többi „hazai” szlovák vagy nem érdeklődött eziránt, vagy egy szükséges, de minél hamarább megszüntetendő politikai kompromisszumnak tartotta a csehszlovákizmust. A csehszlovák eszme valóra váltásában, így a Köztársaság népi alapjának megteremtésében főleg az amerikai szlovákok állásfoglalása volt a döntő. Masaryk professzornak sikerült megnyernie őket a csehszlovák ügy támogatására. 1915 októberében az amerikai csehek és szlovákok (Ceské národní sdruzení, Slovenská liga) Clevelandban egyezséget írtak alá, amellyel célul tűzték ki Csehország és Szlovákia önállóságát, a szlovák és a cseh nemzet államszövetségi egyesülését és ezen belül Szlovákia nemzetállami autonómiáját. Ezeket az elveket 1918. májusának utolsó napján a Pittsburgh-i egyezménnyel újra megerősítették, biztosítva a szlovák nemzet állam jogi autonómiáját a Csehszlovák Köztársaságban. Ez a rövid történelmi visszatekintés azonban nem a felsorolt tények miatt fontos, hanem a két egyezmény utóélete miatt. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után ugyanis egy pontját sem tartották be. Masaryk köztársasági elnök, a humanista filozófus professzor és demokrata politikus minden erkölcsi fenntartást elsöprő cinizmussal írt az amerika csehek és szlovákok egyezményeiről a Köztársaság megalakulása után kiadott visszaemlékezéseiben: „Ezt az egyezményt egy kis szlovák frakció megnyugtatására kötöttük, amely a szlovákok tudj Isten, milyen önállóságáról álmodozott... Minden habozás nélkül aláírtam, miután ez az amerikai csehek és szlovákok egymásközti helyi megállapodása volt”. (Svétová revoluce — Világforradalom). Masaryk ezzel kapcsolatban azt is megjegyezte, hogy az egyezményt vasárnap írták alá és tudvalevő: Amerikában a vasárnap kötött egyezmények érvénytelenek. A „csehszlovák”, helyesebben cseh politikának ez a magatartása híven tükrözi Csehszlovákia belpolitikai szándékait: az államalapítás érdekében a legfontosabb szövetségest is be lehet csapni. Hát akkor mire számíthatnak a kisebbségek, legfőképpen 20 ITT-OTT 21. évf. (1988), 3. (109.) szám KISEBBSÉGBEN
