Itt-Ott, 1988 (21. évfolyam, 1/107-3/109. szám)
1988 / 3. (109.) szám
a magyar kisebbség, amely az egyik ellenségesnek kikiáltott nemzet elszakított részeként került a Köztársasághoz? Ezzel kapcsolatban Emanuel Rádl cseh politológus szavait idézhetem: „A háborúban a csehek győztek. Mily egyenjogúság ez? Elkezdődött az új állam építése, el lett felejtve, hogy a törvényeknek csupán addig van értelmük, míg a gyengéket védik: az erősek, a győzők, akiknek a kezében hatalom van, könnyen segítenek magukon törvények nélkül is...” (Válka Cechú sNémci.) Az új ország politikájában uralkodó cinizmus és vezetőinek machiavellizmusa ellenére Csehszlovákia politikai rendszere polgári demokratikus volt, noha a demokrácia érvényrejutását a csehszlovák nemzeti célok korlátozták. Ennek a nemzetileg korlátozott demokratikus rendszerű országnak a politikai szerkezete pluralisztikus volt, melyben formálisan tiszteletben tartották a nemzeti pluralizmust is. Emiatt alakulhattak magyar politikai pártok is. Kezdetben két magyar párt működött: az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt. Ezenkívül egy német-magyar Szociáldemokrata Párt is, amelynek megszűnésével keletkezett a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt magyar szekciója. Az Agrár Párt is alakított magyar csoportot. E két magyar pártcsoport 1938-ban önként feloszlott, felszólítva tagjait és választóit, hogy csatlakozzanak az Egyesült Magyar Párthoz. A Csehszlovák Köztársaság születésének előzményei és körülményei valamint politikai propagandája nyíltan magyarellenes volt. Az új állam belpolitikája is ezt az irányt követte. E- miatt, valamint az új helyzet sokkoló hatása és elfogadhatatlansága miatt a magyar pártok és szinte egyöntetűen az egész csehszlovákiai magyarság — ellenzéki magatartást tanúsított. Ezt a politikai magatartást ugyan lehetne magyarázni a korábban „uralkodó” magyar nemzet gőgjével, sértett önérzetével is — a cseh és szlovák értékelés inkább erre hajlamos. Azonban a „csehszlovák” nemzeti-hatalmi érdekek szerint szerveződő heterogén új állam vezetői a magyarságban találták meg a szükséges nemzetet egységesítő ellenségképet. Ez a helyzet a magyar kisebbséget törvényszerűen ellenzékiségbe kényszerítette. Nehéz lett volna elképzelni kormánypárti politikát azok részéről, akikkel szemben ellenséges magatartást tanúsított a kormány, még mielőtt eldönthették volna, hogy támogatni fogják-e vagy sem a kormányt. Sok magyar például azért vált kommunistává vagy szimpatizánssá, mert a kommunisták is ellenzékben voltak. Az ellenzékiségről különösképpen nem kellett meggyőzni a kisebbségi magyarságot. Inkább az ellenkezőjéről: a csehszlovák-párti aktivizmusról. Azt a néhány magyart, aki az állampolitikát szolgálta, az egész akkori magyarság megvetette. A polgári demokratikus rendszer lényegéből adódóan a pártok alapításán kívül tér nyílt a magyar kisebbség külpolitikai tevékenysége előtt is. A polgári demokráciával és a politikai pluralizmussal ugyanis nem fért volna meg ennek a korlátozása. De mégsem ebben keresendő a lehetőség egyetlen, illetve alapvető oka. A kisebbség külföldi politizálásának a lehetősége, esetleges sikerének esélye és a külkapcsolatok legalitása az első világháború után kialakított nemzetközi kisebbségvédelmi rendszerben gyökerezett. A Saint-Germain-i szerződést ugyanis 1920. novemberétől a Népszövetség garantálta. Ezért a kisebbségek közvetlenül a Népszövetséghez fordulhattak panaszokkal sérelmeik miatt, amelyekkel a Népszövetség Tanácsának kellett volna foglalkoznia. A kialakított ügyviteli szabályzat gyakorlatilag lehetetlenné tette a petíciók letárgyalását valamint orvoslások eszközölését. A megvádolt államok a panaszt tevő kisebbséget rágalmazónak, békétlennek és a fennálló államhatalommal szemben illojálisnak bélyegezték. Tény viszont, hogy emiatt egyetlen magyart sem állítottak bíróság elé az első Csehszlovák Köztársaságban. A magyar kisebbség tevőlegesen a Népszövetségi Ligák Világszövetségében vett részt, amelynek a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga 1922-től volt a tagja. Ez a Népszövetségi szervezet ugyan erkölcsileg nagy tekintélyű volt, de minden gyakorlati hatás nélkül. Ez annál inkább így alakult, hogy a Népszövetségi Ligák Világszövetségének Kisebbségi Bizottságában résztvevő román, csehszlovák és jugoszláv delegáció (de a lengyel is) kilépett a világszervezetből, midőn az fölvette a programjába a kisebbségek jogállásának méltányosabb rendezését. A nemzetközi kisebbségvédelem gyengesége abból is adódott, hogy a jogsérelmek esetében nem foganatosíthatott szankciókat. Ezért a gyakorlati politikát nem tudta befolyásolni, inkább csak erkölcsi támaszt jelenthetett a kisebbségnek. Ha azonban más miatt nem is, legalább emiatt volt fontos a magyar pártok külügyi kisebbségvédelmi tevékenysége és petíciói. A magyar pártok által képviselt kisebbségi politizálás az ellenzékiség és a kisebbségvédelem meddő nemzetközi szervezeteiben kifejtett tevékenységeken túl tanúsított sajátos aktivista, azaz kormányérdekű magatartást is. Ez alapjában ugyan szintén ellenzéki jellegű volt, mert a kormánypolitika által elnyomott szlovák autonómista törekvések támogatásában valósult meg. De a szlovákság az államalkotó „csehszlovák” nemzetnek volt a része valamint a kormány nemzetiségi politikája Szlovákiában a magyarok ellenében a szlovákok felé volt részrehajló. így a magyar pártok egy olyan politikai törekvést támogattak, amely ugyan a kormány által el volt nyomva, de lényegében magyarellenes volt, akárcsak a kormánypolitika. A szlovák nemzetnek a kormánypolitikával elégedetlen vezetői — akik közül néhányat emiatt börtönbe is zártak — azt tartották méltán sérelmesnek, hogy a kormány és a cseh politika gyakorlatilag semmisnek tekintette a Cleveland-i és a Pittsburgh-i egyezményt valamint a cseh-szlovák egyesülést 1918. október 30-án kinyilvánító túrócszentmártoni nyilatkozatnak a szlovák autonómiáról szóló állítólagos titkos záradékát. A szlovák autonómista politika legfőbb hangadója a Szlovák Néppárt volt — mely a Szlovák Ligához hasonlóan szintén magyarellenes volt. Ennek ellenére a magyar pártok mindvégig támogatták a szlovákság önrendelkezési törekvéseit, valamint síkra szálltak a Kárpátoktól délre fekvő ruszinok területi autonómiájára vonatkozó saintgermaini rendelkezés érvényesítéséért. Ennek az első hallásra zavaros és érthetetlen magyar politikának azonban két pragmatikus oka volt: a magyar pártok nem szigetelődhettek el teljesen az államalakulásban résztvevő nemzetek politikai törekvéseitől — ezért hasznosabbnak látták támogatni a szlovák nemzeti ellenzéket, mint a globálisan elnyomó kormánypolitikát — valamint azt remélték, hogy a magyar kisebbség jogait a szlovákokkal szemben (ha azok elnyernék az autonómiát) kedvezőbb helyzetben lehet védelmezni mint a „csehszlovákok” ellenében. Volt emögött azonban egy titkos vágy is: a szlovák auITT-OTT 21 évf. (1988), 3. (109.) szám 21
