Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. (105.) szám
új polgári jogokat. De ez nem bizonyult elegendőnek, mert a nemzeti mozgalmak az egyéni szabadságon túlmenően mindig kollektív politikai jogokat követelnek! 1849 július 28-án szentesítették a nemzetiségi törvényt, elsőként a világon, amely kimondta, hogy: "Magyarországon minden népiségnek nemzeti szabad kifejlődés biztosíttatik." Az erdélyi országgyűlés IV. cikke pedig eltörölte az úrbéri szolgálatot és a tizedet. A felszabadult román jobbágyság minden fizetési kötelezettség nélkül így juthatott hozzá 1,6 millió hold földbritokhoz. A magyar oldalról érkező felismerés későnek bizonyult, mert a románok többsége akkor már nem a közös, hanem a külön nemzeti "megoldást" keresi. Már 1791-ben megfogalmazták a "Supplex Libellus Valachorum" címen ismert beadványukat. Az Albina bank mintájára a XIX. században már pénzintézeteket alapítanak Erdélyben. 1891-ben a -- Bukarestben szervezett -- Kulturális Liga a századfordulóra már 91 fiókkal működik az ökirályság és Erdély területén. És sorolhatnánk az eseményeket, amelyek a románság önállósulását kísérték, először 1877-ig, amikor megalakult az önálló, független román állam, majd 1918— ig, amikor a trianoni békeszerzők Erdélyt az ökirálysághoz csatolták. A trianoni döntés alapján a román királysághoz nemcsak Erdélyt csatolták, hanem a magyar Alföld egy részét, továbbá Bukovinát, Beszarábiát, Új-Dobrudzsát — 166 ezer négyzetkilométert --, az amúgyis rosszul igazgatott Regát mellé. S mindez történt a hangzatos cél érdekében: a nemzeti államok kialakításáért! 1928-ban a Népszövetség Politikai Osztályának igazgatója, a norvég Erik Colban megbízta, az Osztály nevében, William O'Sullivan Malonyt, hogy vizsgálja meg a Békeszerződésből és a kisebbsétvédelmi szerződésből adódott problémákat. William O'Sullivan Malony hat évig tanulmányozta a kérdést, majd 1934-ben jelentette meg a Nationality and the Peace Treaties című munkáját. Az írás bevezetőjében ilyen mondatok hangzanak el: "A szerződésről meg kell jegyeznem, hogy egészében véve az általunk megvizsgált szövegekben mértéktelen gondatlanság mutatkozik a nemzeti hovatartozás megszerzése és elvesztése kérdésében. Az embernek az a benyomása, hogy az átengedett vagy bekebelezett területeken az esetek legnagyobb részében a lakosságot az aláíró államok mint barmokat terelték egyik állam keretéből a másikéba: így csupán gazdát cseréltek, és még azt is elvárják tőlük, hogy mozgás és a képviseletükre való jog nélkül engedelmeskedjenek az új hatóságoknak." Ennél az európai kezdeményezésnél fél évtizeddel korábban, már 1924-ben, a Vallási Kisebbségek Amerikai Bizottsága négy tagú bizottságot küldött Romániába. A bizottság bukaresti látogatása után Kolozsvárra utazott és itt felvette a kapcsolatot a római katolikus, a református, az unitárius és a lutheránus egyházak vezetőivel, majd három hónapon át járták Erdélyt keresztül-kasul, faluról-falura, városról-városra. Augusztus elején Cornish C. 34
