Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. (105.) szám
emeli föl a szavát, s a nemzetiségi létezés veszélyeztetettségét, pusztulását panaszolja, s a nemzetiségi közösség megmaradásáért érvel. A magyarországi politikai gondolkodásban jóidéig ez is tabunak számított, azzal a jelszóval leütve, hogy ne rontsuk a szocialista szomszédainkkal való jó viszonyt a megoldatlan nemzetiségi kérdésekkel. Ennek a felfogásnak a tarthatatlansága nyilvánvalóvá vált. Egyszerűsítve a dolgot azt mondhatnám: a magyar szellem lázadt fel önnön megcsonkítása ellen. Magyarországi írók, írástudók egyre kérlelhetetlenebből, egyre nyomatékosabban vetették fel a nemzetiségi magyarság problémáit. Ezt a visszafoghatatlannak minősülő törekvést viszont elsősorban a nemzetiségi kultúrák üzenete, jajkiáltása tette lelkiismereti kérdéssé, s teszi — megbéklyózottsága ellenére -- egyre drámaiabban ma is. így változott szembetűnően a magyar irodalom nemzettudata ebben a vonatkozásban is: az összmagyarság együttes szemléletének, közös tudatának kialakításával párhuzamosan fölerősödött a mai magyar irodalomban a nemzetiségi magyarság tűrhetetlen sorsának kibeszélése, s az ellene való tiltakozás. Már nemcsak bizonyos sérelmekről van szó, hanem annak tudatosításáról, hogy az önazonosság minimális emberi joga nélkül szétszóródik a nemzetiségi magyarság. Más szóval: amikor végre az irodalom a magyarság teljességében kezd gondolkodni — nemzettudata az összmagyarság nemzettudata —, azonnal szembe kell néznie egyes részeinek emberi veszélyeztetettségével, szisztematikus sorvasztásával és megalázásával. III így vált a mai magyar irodalom nemzettudatának a nemzetiségi magyarság orvén két legfontosabb tényezőjévé az anyanyelv és a történelem veszélyeztetettsége. A nemzeti történelemből való kilakoltatás és a nemzeti nyelvétől való megfosztás a nemzetiségi magyarság számára önazonosságának, magyar tudatának a megszűnését jelenti. Ezért tör át ez a két gond az erdélyi és felvidéki magyar irodalomban mindenféle gáton, korláton, s szólal meg szinte jelszó és segélykiáltás gyanánt, olykor metaforák versben bujdosó-nyelvben bujdosó vértezetében, máskor a közvetlen kibeszélés formájában. Illyés Gyula a koszorú-bán az anyanyelvet fölnevelő édesanyjának nevezte, s a vers világában épp azt bizonyította, hogy az anyanyelvben a nemzeti történelem, kultúra és érzésvilág sűrűsödik. Sütő András már az Anyám könnyű álmot igéi—ben színes bójának nevezi a küszködő anyanyelvet, mely a vizek hullámozásában, a történelem fordulásaiban eligazító jelzés az ember számára. Király László "Anyanyelv" című versében "bújtató barlangom, én legvégső vackom”-nak mondja az anyanyelvet. A nemzetiségi létezésben az anyanyelv az összetartozás, a közösség jele is: "szimbolizálja a beszélők együvé tartozását egy adott nemzeti-nemzetiségi csoport keretei között" (Gáli Ernő). Ezért a panasz Sütő "Nagyenyedi fügevirág"-jában az anyanyelv használatát tiltó táblák ellen, s a magunk megőrzésével foglalatoskodó írónak ezért együttes gondja a nyelv és a történelmi emlékezet: a betiltott iskolák elhallgattatott csengettyűszava, s a múltunkat őrző emlékezet kiégetése a panaszlevél tárgya. A "Perzsák" című esszéjében a kiszolgáltatott, erőszakkal meggyalázott nép utolsó mentsvárába menekül, "az anyanyelv védősáncai mögé", s az idő igazságosztó hatalmára bízza magát. A történelem azonban olyan intenzíven sötétül a nemzetiségi lét fölött, hogy az esszéből írt drámában néhány évvel később már hiába keressük az idő vigaszát. Az anyanyelv a közösség titokőrzője is: benne elevenen létezik az Összetartozás tudata. Az Engedjétek h oz z ám jönni a szavaka t — Sütő remekmű esszéregénye — éppen azt a folyamatot mutatja be a magyar nyelv szépségének, különleges ízeinek ragyogtatásával, hogy a szavak átadásával, megtanításával miképpen adják át a gyermeknek a világot. S ezzel létének is értelmet adnak, mert: "Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember." Természetes, hogy a hasonlóképpen nyelvében való bujdosásra kényszerülő kassai 26
