Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. (105.) szám
Görömbei András (Debrecen) NEMZETTUDAT A MAI MAGYAR IRODALOMBAN I Bár újabban Magyarországon is sokszor halljuk, hogy az irodalom öncélú, oka és értelme önmagában van, foglalkozzon a maga dolgaival, ne törődjék a társadalom boldogulásának ügyeivel, mégsem hiszem, hogy van irodalmon kívüli gond. Az irodalom önkifejezés, az egyéné és a közösségé. Ha az író benne él a maga korában, ha nyitott lélekkel s érzékeny szívvel figyeli az emberi lét alakulását a XX. század végén, akkor önkifejezése aligha választható el szőkébb közösségének, nemzetének történelmi jelenlététől, esélyeinek és gondjainak mérlegelésétől. Az irodalomból tehát kiolvasható a nemzet önszemlélete. Ha a mai magyar irodalomban megnyilatkozó nemzettudatot akarjuk föltérképezni, akkor természetes, hogy a nézőpontunk elsősorban szociológiai és nem esztétikai. Mégis akkor járunk el helyesen, ha az esztétikailag értékes művek szociológiai üzenetére figyelünk, mert ezek informatív értéke a művészet egyetemes értékeivel összefonódik, így általánosabb értelmet nyer: egyetemesen fontos emberi ügyek művészi kifejezésévé emelkedik. Sokan leírták már, hogy a magyar történelmet és a magyar irodalmat egyetlen könyvben lehet áttekinteni, mert történelmünk és irodalmunk szétválaszthatatlan. Nincs ez másként ma sem. A legjobb írók nem tehernek, hanem az önmegvalósítás nagyobb, mert kegyetlenebb, bonyolultabb terének tudják a közösségi gondok vállalását, a személyesnek és a személyen túlinak az összekapcsolását. Köztudott az is, hogy a korábbi jóslatokkal szemben, s azok logikusnak látszó érvei ellenére a XX. század vége az etnikai reneszánsz időszaka lett. Az etnikai egységek, közösségek egyre erőteljesebben ragaszkodnak önazonosságukhoz, anyanyelvükhöz, történelmi és kulturális hagyományaikhoz. Fokozottan gondjukká vált az önmegfogalmazás, a különbözésben, a sajátosságban megmutatkozó jellemvonások összegyűjtése, az összetartozás tudatának erősítése. Bizonyos, hogy ebben a közösségkereső, otthonkereső egységben igen nagy szerepe van a XX. századi kegyetlen lelki elidegenedésnek. Soha nem látott méretűvé nőtt az úgynevezett "objektív elidegenedés": az ember alkotta tárgyak uralma az ember fölött, de ugyanezt mondhatjuk a belső, emberi kapcsolatokban tapasztalható elsivárosodásra, elmagányosodásra, a "szubjektív elidegenedésre." Az etnikai reneszánsz ezzel is szembeszáll: az emberi minőséget a közösséghez tartozás érzésével erősíti. A közösségi érzés épsége létérdeke a személyiségnek. Az etnikai közösségek összetartásában, megőrzésében a közös eredeten és közös történelmi sorson túlmenően mindig meghatározó szerepe van a kultúrának. Még az eredet és a történelem is a kultúrában tudatosodik, kap továbbadható érzelmi keretet és formát. Vitathatatlanul az anyanyelv szerepe a döntő ebben, s a nyelvben megőrzött, rögzült nemzeti hagyományok, a nemzeti idézetkincs. Olyan elemek tehát, amelyek úgy kötnek egy közösség lelkiségébe, hogy közben megkülönböztetnek más közösségektől. Még azonos anyanyelvű, de különböző nemzeti közösségeknek is öröklődik a nyelvében a különbözés éthosza, a jellegzetesség szellemi megőrzése. A XX. századi mérhetetlenül fölgyorsúlt civilizáció szinte szétzilálta a magyarság etnikai sajátosságait hordozó jelenségek szerves és változatlan továbböröklődését: ünnepi és alkalmi szokásrendjét éppúgy, mint a vallásban élő kulturális hagyományt, szertartások, énekek folytonosságát. Ezek is a szubjektív elidegenedés fontos elemeivé váltak, mert pótlásukra nem sikerült hatékony eszközöket találni. Németh László ezt a kínzó metamorfózist átérezve tekintette egész irodalmi munkásságát valláspótléknak, az irodalmat a vallás metanyelvének. Benne van ebben a törekvésben annak a tudása is, hogy a vallás 22
