Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 3. (105.) szám
ami a tilalmakat időben szétzilálja. Nagy szó, de ki kell mondanom: az utolsó harminc évben a nemzet teremtő gondolatok nélkül maradt. Mit értek teremtő gondolaton? Azt, ami létezésünk egészét érinti és mozgásban tartja. Valamit, amiben egyszerre kap értelmet munka és játék, az ember egyéni léte és történelmének metafizikája s ugyanígy a kultúra, az emberi kapcsolatok, az emberi méltóság s lelkierő. De hogyan számíthat teremtő gondolatokra az ember egy olyan országban, ahol a magunk megismerésének a szándéka is — kihívás. Vagy ahol szinte negyedszázadig bűn a határainkon kívül élő és a világban szétszórt magyarság ügyét létkérdésként összekötni a nemzetével. Nacionalizmus — vágták rá még a fájdalomra is. Egy állam működött Magyarországon a nemzet helyén. S a nép helyett lakosság. * x * Nemzet, nemzet -- roppant kényes szó; sokan átmelegszenek, sokan kiütést kapnak tőle. Egy történész, egy író még igen, de közgazdászaink vagy társadalomtudósaink már nem szívesen emlegetik. Politikusaink -- egy két kivételtől eltekintve — még kevésbé. Valahogy még mindig háborús mellékíze van. És kicsit ötvenhatos. Nem ártana megvizsgálni és megtisztítani újra a fogalmat. A háborúban a nemzet szó a nacionalizmus közismert támadó értelmét jelentette, önálló, független nemzetekét. A második világháború után olyan új helyzet alakult ki különösen a mi térségünkben, a szovjet birodalom hóna alatt, hogy a nemzet a régi értelemben már nem lehet támadó nemzet. Románia bármilyen feszültségbe kerül is, mondjuk, velünk, nem támadhat meg bennünket csak úgy engedély nélkül. Fordítva mi sem. A román nacionalizmus tehát csak áttételesen küzdhet ellenünk, a magyar kisebbség megtörésével. Ha viszont kifelé, mások ellen nem lehetünk, hogyan lehetünk nacionalisták, mi, magyarok befelé, magunk ellen? Csak úgy, ha a köztünk élő nemzetiségek ellen indítanánk alattomos és gonosz háborút. De mivel a nacionalizmus vádját nem tőlük, hanem a hatalom magaslatairól hallja az ember idestova negyven éve, a fogalom értelmezése azáltal, hgoy túlélte magát, egyre kuszább és egyre fonákabb. A nyelv igénye egyúttal a történelemé is. Szerintem olyan korszak-lezáró határsávba értünk, ahol nemcsak a nacionalizmus szót kell lassan fölcserélni a nemzeti fogalmával, hanem tömérdek hozzájuk kapcsolódó képzetet is. De vajon mi lehetne a nemzet újragondolandó fogalmának az értelme, jelentése nálunk most az évezred-fordulat küszöbe előtt? Az én eszményem szerint a nemzet: ki-ki maga lehet. És olyan mértékben válhat azzá, amennyire látni képes saját valóságát. Mi például itt ülünk most a Reménység tavánál. Ki amerikai, ki kanadai, ki svájci állampolgárként. Kötöttségeink természetesek és kötődéseink is. De miután nemcsak kötöttségeink vannak s nemcsak személyi igazolványunk, hanem emlékezetünk, sorsunk és vágyaink is vannak, elmondhatjuk, hogy a nemzet mi magunk vagyunk. Mert élhet az ember Szegeden, Zámolyon, Kolozsvárott vagy Chicagóban, leginkább azonban saját magán belül létezik. A nemzet tehát belső és szabad választás is. 18
