Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 3. (105.) szám

De ha a tükör ugyanaz is, a tegnapi s a mai tükör elé állásaink nagyon különböznek. Mert sokmindent elmondhatunk szellemi életünk alkati hibáiról a múltban — Bessenyei korától a második világháborúig, de hogy léha lett volna, hogy kétbalkezes vagy felelőtlen, azt nem mondhatjuk el. A nyelvújítás kora, a reformkor, Petőfi s Arany ideje, aztán Adyé, Babitsé és a két világháború közti írók, történészek mozgalmas korszaka — a magyar önismeret egyetemi éveinek számíthatnak. Az utolsó kétszáz évben legalább négy érzelmi forradalom zajlott le Magyarországon, mondhatnám sikeresen, csak mire cselekvéssé válhatott volna, a világerők nyomása alatt megroppant. A bibliai mondaton csavarva kicsit: a lélek nagyjából kész volt, a test azonban erőtlen.

De mi, maiak, hacsak az utolsó harminc évet nézem is, miről tudunk beszámolni?

Legkevésbé a folytonosságról.

Az erkölcsi és a történelmi láncolat áthúzódásáról negyvenöt utánra. Utolsó kísérletünk, 1956 már csak főpróba-forradalom lehetett. Sejtjeiben, mozgásában kísértetiesen megmutatkozott a múlt hajdani kirobbanásainak genetikai öröksége, de gyors lezajlásában már a történelem kritikája is beleszervült: kész, vége, láttuk magunkat együtt tömegként, nemzetként, látott bennünket a világ, de a további előadások elmaradnak. Valami újnak kell jönnie, új dramaturgiának, új stílusnak, ha életben akarunk maradni.

Ami jött, sajnos nem a katarzis utáni váltás, hanem a kapituláció korszaka volt. Az önfeladásé és a zsibbasztásé. Az 1848-49-es szabadságharc leverése után a magyarság, védekezésül, a passzív rezisztenciát választotta. 1956 után pedig az "okos alkalmazkodást". Mindkettőről kiderült, hogy csak rövid távon érvényesülhetett. Hosszú távon egyik is, másik is önmagát kérdőjelezte, illetve semmisítette meg. Az okos alkalmazkodáshoz például okos törvényekre, okos közhatalomra lett volna szükség. Ha Kádár János, mint ahogy többen is bizonygatták, amolyan Deák-utód vagy méginkább Bethlen Gábor alkatú politikus lett volna, a kívülről levert forradalmat megcsinálja befelé. Ugyanis egy belső tartásában megerősödött ország még függő kapcsolataiban is szilárdabb. De Kádárék a konszolidációt épp az ellenkezőjére használták föl. Nem összefogták, hanem szétzilálták a nemzetet. "Aki nincs ellenünk, az velünk van" -- hangzott el a korszak kulcsmondata. Kezdetben ez egy országot nyugtatott meg, később pedig egy országot siklatott ki észrevétlenül. Mert ami bibliainak, azaz engedékenynek hangzik benne, csak első hallomásra az. A következő pillanatban már lehet fenyegető is. Hisz az ítélkezés jogát, hogy ki az, aki "nincs ellenünk", a hatalom tartotta fönn magának. Méghozzá a szelíd zsarolás formájában: "Nem bántlak, ha te se bántasz."

Ugyan ki az, aki börtönök és halálos ítélet-osztások után, ilyen föltételek mellett ellenzéknek jelentkezik? Senki. Az ember hallgat és figyel. Erőszak nincs, majd meglátjuk. Ez a kivárás, ez a fal mellett tapogatózó logika azonban nemcsak a viselkedésbe: a gondolkodásba is beleépül. Megy az idő s mi tapintatból nem mondjuk ki, amit sürgetően ki kellene. Márpedig ha az ember nem időben beszélhet, veszteségre ítéltetik: érzelmi és értelmi képességei egyaránt megcsappannak.

A magyar értelmiség nagyobbik része így árulta el saját magát és hivatását. Nem a kezdeményező, a terepfelverő előőrsök szerepét vállalta, hanem az udvari kritikusét. Mindent elmondott, amit elmondhatott. De semmit.