Itt-Ott, 1987 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 4. (106.) szám
mielőtt legyintenének, mondván: gazdag országok közötti egyezményről van szó, hadd fűzöm mindjárt hozzá, hogy hasonló, bár számadatait tekintve szerényebb program működik az USA és Finnország között, továbbiakról pedig tárgyalások folynak. És még nem is említettem a több ezer tengerentúli programot, amit különféle altruista szervezetek és tudományos intézetek bonyolítanak le. Számunkra az a szomorú, hogy Magyarország, a magyar nyelv és kultúra még marginálisan sem szerepel ebben a hatalmas vállalkozásban.13 Magyarország a maga részéről mind többet tesz, különösen ami az Anyanyelvi Konferenciát, a kőszegi középiskolás (kiegészítő?) program létrehozását, a korlátozott diákcsere támogatását, a kiadványok terjesztését illeti - - és még folytathatnánk a sort. Az eredmény mégsem igazán kielégítő. Hogy ennek mi az oka, arról nyílt, komoly és hosszas vitát lehetne — és kellene — folytatniuk az erre illetékeseknek. A gondok egy része strukturális, és nem szüntethető meg egyik napról a másikra; bizonyos szervezeteket, például az MVSZ-t kivéve, a magyar hivatalokkal igen nehéz zöld ágra vergődni.14 15 Hogy példát is említsek: két magyar hallgató csak az idén kapcsolódik be az Oregon State System tanintézeteiben folyó oktatásba, jóllehet az erre vonatkozó megállapodást, melyet egyébként a magyar illetékesek kezdeményeztek, már 1968-ban jóváhagyták. Meggyőződésem, hogy az itt jelenlevő "magyar magyaroknak” ezt nem kell hosszan fejtegetnem; nem is teszem. Megemlítek azonban egy másik, szemléletbeli problémát, amely akadályozza a kölcsönös megértést az oktatás- és nevelésügy terén: Magyarország, miután humán oktatásának kitűnő hagyományait felszámolta, az oktatásügy kulcspozíciójában mintha immár nem rendelkezne olyan emberekkel, akik értik az angol-amerikai hagyományt. Akárhányszor előfordul, hogy csak beszélünk — most mindegy, hogy magyarul vagy angolul —, de nem értjük egymást, mert a szavak mindkét fél esetében más-más jelentést vagy tartalmat hordoznak. Mondok egy példát: fiamat két évre beírattam egy magyar iskolába, hadd részesüljön az itteniis humán oktatásban; az igazgató — aki a tantervet a szakmai képzés szempontjából ítéli meg — biztosított róla, hogy az iskola kiváló felkészültséget nyújt a magyar vendéglátóiparban való elhelyezkedésre! Bízom benne, hogy ez a helyzet megváltozik, hiszen a magyar állam kezdi felismerni: ha az ország helyt akar állni a világméretű versenyben — az e köré csoportosuló érvek egyébként, megmondom őszintén, zavarba ejtenek; azonosak az amerikai üzleti élet retorikájával —, szóval ha az ország helyt akar állni, akkor nemcsak szakemberekre lesz szüksége, hanem olyanokra is, akik a humanista tradíció szellemében nevelkedtek. De térjünk vissza a tárgyhoz. Szilárdan hiszem, hogy az én példám — és nemcsak az enyém, hanem azé a sok-sok emberé, aki hasonlóképpen indult, és hasonló sikerrel oldotta meg a “magyar származású amerikai" kétnyelvű, két kultúrához kötődő életét — egyetlen tanulságot hordoz: az ember csak akkor tarthatja meg, mi több, csak akkor gyarapíthatja és gazdagíthatja azt, ami az övé, ha nem szakad el az élő nyelvtől és kultúrától; és gyerekei is csak úgy örökölhetik meg tőle, ha valami módon közvetlen tapasztalatot szereznek az eleven közösséghez való tartozásról, aminek legjobb módja a "magyar magyar" társadalommal történő érintkezés. 13. Egy-két egyetemi szintű ún. "csere-program”, ami többnyire egyirányú, magánszemélyek kezdeményezéséből működik az USA és Magyarország között, így pl. az Oregon State System of Higher Education kapcsolatot tart fenn a szegedi József Attila Tudományegyetemmel; 1986-ban pedig végre beindult egyetemi hallgatók számára is a Fulbright program, de egyelőre, sajnos, csak hat magyarországi pozícióval. 14. Az emigrációval s szervezeteivel persze még nehezebb. 15. ill. ottani 38
