Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)

1984 / 2. szám

zárkózottságunk megköveteli a magázás távolságát. A meghitt baráti és családi kapcsolatok pedig a tegezés közvetlenségét. Arra kell vigyáznunk, hogy kellő tapintattal kiirtsuk belőlük a lemagázás és letegezés megkülönböztető emlékeit. Egy idősebb férfi tehát nem tegez le egy fiatalt csupán korának előjogán, mivel a másik egy „taknyos kölyök”, csak akkor, ha kölcsönös tegezési viszonyt óhajt. Egy fiatal pedig nem tegez le mindenkit csak azért, mert az vagány. A „felfelé” és a „lefelé” tekintély-kritériuma helyett a tegezés meghittségének sugarát kell meghúznunk minden irányban egyformán, függőleges komponens nélkül.

Lehet-e reménye egy tudatos nyelvi mozgalomnak a sikerre? Nem sok példát lehet sajnos felhozni, ha csak vissza nem megyünk a nyelvújítás koráig, amikor százávalezrével születtek az új szavak, új kifejezések. Sikerük volt, mert mögöttük állott egy reformokra éhes nemzedék. Az amerikai magyarság történetéből a balsikerre idézhetünk példát. Mogyoróssi klívlandi újságíró a század elején arra akarta felhasználni az amerikai magyarság diaszpóra életét, hogy nyelvünket megszabadítsa a germanizmusoktól. Mozgalma elszigetelt elitista törekvés maradt, mert nem talált társadalmi háttérre. Az amerikai angol nyelv történetéből idézhetünk egy szatirikus példát: a „quiz” szó eredetét. E szó, mint tudjuk, talányt, kérdést, kérdezősködést jelent. Évtizedekkel ezelőtt egy egyetemi tanár azt bizonygatta barátjának, hogy mennyire szélsőségesen sznob az amerikai egyetemi tanárok javarésze, gátlástalanul majmolva minden újítást, hogy a hajszában le ne maradjon. Hogy tételét bizonyítsa, ki fog találni és tíz év alatt népszerűsíteni fog egy szót, az amerikai liberálisok, a „tojásfejűek” hiúságára építve. A fogadást megnyerte: így született a,,quiz” szó. Először a borostyános egyetemi falak között hódított, majd onnan átcsapott a Washington Post és a New York Times hasábjaira és többé már nem lehetett diadalútjában megállítani. (William Safire írta meg a szó történetét a New York Times képes vasárnapi mellékletének nyelvi rovatában.)

A sikeres esetekben, mint Kazinczyék nyelvújítási mozgalmánál, vagy a „quiz” szó esetében, társadalmi és lélektani motivációk magyarázzák meg a siker titkát. Mogyoróssi mozgalma azért bukott meg, mert a Kazinczyékéhez hasonló erőteljes irodalmi műhelyre lett volna szüksége.

Ma esélyeink jobbak, mint 70 évvel ezelőtt voltak. Az amerikai magyarság ma műveltebb, csiszoltabb, társadalmi igényei tudatosabbak. A kommunikáció modern lehetőségei nem ítélik a szétszórtsági életet automatikus elsorvadásra. És mind erőteljesebben jelentkezik az igény a megmaradásra is. Ha tehát tárgyilagosan, szentimentális elfogultság nélkül hajtjuk végre illemformánkat, úgy, hogy annak Amerikában is megőrizzük magyar hagyományait — van reményünk a sikerre. Sőt, törekvéseinket még hazafelé is éreztethetjük. Évente már 100,000-nél több magyar utazik haza és állandóan szaporodik a hazulról kilátogatok és visszatérők száma is. Ez a szám olyan jelentős, hogy viselkedési-nyelvi formákban éreztetni tudja hatását mindkét irányban. De ehhez persze az szükséges, hogy ne csak azért járjunk haza, hogy felvágjunk az otthoniak előtt autónkkal és egyéb anyagi vackainkkal (— s utána hoszszu hónapokig törlesszük az adósságot! —), hanem szomjas lélekkel felfrissüljünk a forrás vizétől s ami ízében kesernyés lenne, azt próbáljuk elmulasztani azzal az illattal, amit mi hoztunk az Úti kulacsunkban.

Ezt pedig érezhetjük küldetésnek is.

(E tanulmány először 1974 augusztusában hangzott el előadás formájában az ITT-OTTcsatakvai nyári szemináriumán. Azóta átdolgoztam és kibővítettem. — Cs. T.)

26