Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)
1984 / 2. szám
Folytatva eddigi példánkat, érdemes-e egyáltalán megőriznünk a kezétcsókolomot? Igen, ha szigorúan és egyértelműen megvonjuk alkalmazási határát. Van egy személy, akinek mindig és bármely történelmi korban, önként és őszintén, jóleső örömmel, félszegség nélkül megadjuk azt a hódolatot, mely hajdan egy világbirodalom urának, a spanyol királynak járt ki. Ez a személy az édesanyánk. „Kezét csókolom, édesanyám” - olyan szép, nemesen ötvözött köszöntési formula, melyet érdemes megőriznünk. De hogyan, mivel tudnánk behelyettesíteni a többi alkalmazási esetben, anélkül, hogy az illetlenség, a modorosság, a bizalmaskodás, a lenézés, a gőg, vagy erőltetettség hibájába esnénk? Mindezeket végiggondolva, a „jónapot kívánok” és rokonai (jó reggelt, jó estét, jé éjszakát) tűnnek a legesélyesebbnek. Búcsúzásnál pedig a „viszontlátásra”. Ez már eléggé el is terjedt és meglehetősen kiszorította elődjét. Ennek oka az, hogy a „viszontlátásra” kifejezést választékosnak érezzük s nem kapcsolódik hozzá társadalmi mellékzönge sem. Az „Isten áldja”, „szerencsés utat”, „sok szerencsét” alkalmi szinonimák, kevésbé általános érvénnyel. A „viszontlátásra” ugyanolyan széles jellegű, mint az „Auf Wiedersehen”, vagy a „Good bye”, vagy az „Até logo”: a városi, polgári társadalom demokratikus szülöttei. S miért érezzük mellette a nem németből fordított, hanem tősgyökeresen magyar eredetű, egyszerű és szép „jó napot” kifejezést kissé vulgárisnak, sőt talán lenézőnek is? Mert a mi nemzedékünk még nincs eléggé messze a „kezét csókolom Jucika, jónapot Horváthné” éles és bántó társadalmi megkülönböztetésének korától. Ez az átérzés azonban egy nemzedék múlva eltűnik, mert nincs már meg a társadalmi háttere. Ezen túlmenően, a magyar nyelv gazdagsága olyan árnyalatdús lehetőségeket ad, mely minden ízlést kielégíthet. Akik a tömör ,,jónapot”-ot közönségesnek vélik, használják olyan formában, hogy „ jónapot kívánok, asszonyom.” Ebben a „kívánok” igealak szelídíti, civilizálja a tiszteletadáshoz szokott magyar fül számára a „jó napot” kicsit nyers, felkiáltójelesnek tűnő formáját. Az asszonyom formában pedig a birtokos jelző, elegánsabb és diszkrétebb tiszteletadás, mint a túlontúl is olcsó nagyságos cím, mely valamikor az erdélyi fejedelmek titulusa volt, míg a magyar cím-inflációban el nem jutott a külvárosi vásárcsarnokokig. (Már nagyságos elvtársnő formájában is hallottam.) De aki ezt még mindég túl nyersnek találja, talán érdemes foglalkoznia a „köszöntőm, asszonyom”„üdvözlöm, asszonyom” lehetőségeivel. Mind a kettőt választékos, kissé talán túl ünnepélyesnek érezzük. De nem erőltetettek, inkább költőiek. Formális érintkezésben kellő méltósággal tudják helyettesíteni elavult elődjüket. S ha mellettük a „köszöntelek”,,üdvözöllek” formákat is használjuk nők és férfiak felé egyaránt, akkor melegebb, meghittebb ismerősként jelentkeznek. Sajnos, a „hi”, vagy a „how are you” népszerűségét nem tudjuk egyik napról a másikra elérni. Nem is volna helyes a „hogy vagy?”-ot szolgai másolásban mint magyar üdvözlési formát bevezetni. Ennek legfeljebb amerikai magyar tájszólási aspirációi lehetnének. Nyelvünk szellemében a hogylét iránti érdeklődést fontossági sorrendben megelőzi egy másik kérdés, aminek a magyar ember számára - történelmi sorsunk miatt - sokkal nagyobb az elsőbbsége: mi újság? A mi számunkra fontosabb, relevánsabb kérdés az, hogy betört-e megint a tatár? fosztogat-e még a német? kiment-e már az orosz? — mint az, hogy felgyógyultál-e már a tüdőgyulladásból? A mi újság-ból előbb lenne általános magyar köszönési forma, mint a hogy vagy-ból. Az„üdvözöllek” és „köszöntelek” formák magukban hordják bonyolult illemrendszerünk másik nagy útvesztőjét, a tegezés és a magázás kérdését. Túlzottan erős gyökérrel él bennünk mindkét forma, semhogy egyiket vagy másikat erőszakkal kiirthatnánk. Nincs is rá szükszég. Faji jellegünk, büszkeségünk, magány-kedvelésünk, 25
