Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)
1984 / 2. szám
Visszatérve kiválasztott példánkra, a „kezétcsókolom” exkluzivitása ellen már régen megindult a küzdelem. Ahelyett hogy elavultsága került volna előtérbe, mindig nagyobb területeket hódított meg. A kispolgári elemek, iparosok, kereskedők, munkások, kiszorulva az úriember kategóriájából, megteremtették a maguk kezétcsókolomvilágát. Ha ők nem mondanak a mi asszonyainknak kezétcsókolomot, majd mondunk mi! S így indult el Pesten a „kezétcsókolom” a rezelvált, úri kerületekből, a Belvárosból, a Vízivárosból, a Várból a Ferencváros és Csepel felé. Ott is határai voltak, de szélesebb, demokratikusabb alapon. Egy társadalom-kutató a harmincas évek táján valószínűleg pontosan megtalálta volna azt a kereseti határt, ami fölött az asszonynak az Angyalföldön, vagy Kispesten kijár a kezétcsókolom. Kényesebb, régimódi gavallérok húzogatták is emiatt az orrukat s ezért újból megjelent a „Kisztihand” is, mint a kezétcsókolomnak egy raffináltabb, világfisabb változata, mert hiszen az Angyalföld nem tud idegen nyelvet. Pedig ott még elevenen élt a gyakori német nagy-vagy dédszülők hagyománya. S míg a Belvárosban „kisztihand. Mama” dívott, Óbudán „kezétcsókolom, Mutter” járta. Ehhez hozta a Lipótváros a „van szerencsém” és „ajánlom magam” zsidó formuláit s fortyogott a magyar illemkódex a budapesti katlanban. A feltámasztott hamis neo-barokk csillogás olyan nyelvi csodabogarakat is produkált, hogy „csókolom a kisztihandját”. Ebben a nagyvárosi forgatagban aztán további méltatlanságok érték a spanyol királyi udvar hajdani szülöttét. Izzadt kezek összefogdosták, fénye megkopott. Zsargonizálódott. Először „kész’ csókolom” lett belőle. Majd még méltatlanabbul: sz’ csókolom. Végül már csak „csók’ lom”. Ilyen formában hozta magával külföldre az 56-os ifjúság. Fiataljaink javarésze lelkesen optált a „csók’ lom” mellett, azt csókolom-má módosította és amerikai hanglejtésben énekli. így már nem olyan megalázó, mint az a másik, a „kezét csókolom”, amit a szülei erőltetnek. Sőt, egészen sexy. Csókolom. Minden határ, minden szabály nélkül, amerikai könnyedséggel. Hasonló folyamatok révén alakulhatott ki Pesten is a „szaki”, az ideológiailag erőltetett szaktárs, vagy elvtárs helyett. A szakit bevette, elfogadta a magyar nép s használata ma anyira bővül, hogy tudattartalma majdnem a miszter-el egyenértékű. S hogy a nagyváros zsidó komponense ma is erőteljesen működik Pesten, azt bizonyítja a „szakikám” változat a maga bizalmaskodó, édeskés, magyar fülnek idegen árnyalásával. így került mellékútra, zsákutcába illemrendszerünk. A nyelv dinamikus eszközökkel—tréfás rövidítésekkel, zsargonizáló törekvésekkel—pótolja az elmulasztott, elkendőzött, vagy hazug társadalm reformokat. A nyelvi elkendőzés félszegsége azonban balkanizálja nyelvünket, otthon és külföldön egyaránt. Ez a megoldatlanság parancsolóan előír egy kivezető ösvényt a „pólódresszes balkáni angolok”álromantikájú világából, de a proletárrá szürkített, emberségében megnyirbált, mesterséges társadalmi laboratóriumból is. Magyarságunk legjellemzőbb vonása hagyományokhoz való hűségünk. Szerb Antal irodalomtörténetében, a XX-ik század első felének magyar szellemtörténetét elemezve, összehasonlítja a zsidóság és a magyarság faji jellemvonásait és azt írja: „A magyar eleve tisztel mindent, ami régi, azért mert régi—a zsidó eleve tisztel mindent, ami új, azért, mert új.” Ezért volt olyan érdekes és izgalmas kísérlet Adyék Nyugat-laboratóriuma: a magyar és zsidó tudatalatti ösztönök szintézise. Ez. a velünk született, makacs, sejtjeinkben élő konzervativizmus egy részről, korunk őszinteséget kereső, az üres formaságoktól iszonyodó törekvése a másik oldalról megszabják egy olyan magyar illem-reformnak a kereteit, melynek sok évtizedes késést kell pótolnia. Lenyúlva a magyarság éltető forrásához, a népi gyökérhez, türelmesen ki kell keresnünk azokat a formulákat, melyek kiállják az érdemes hagyomány és a korszerűség kettős próbáját. 24
