Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)
1984 / 2. szám
csak a íélkezét csókolom, mégpedig a szokásnak megfelelően, a jobb kezét. Pest elmagyarosodott német polgárai elterjesztették a többesszám használatát. Ezzel már kifejezetten jelzi a köszöntő, hogy nem elégszik meg a konvencionális, egy kéznek dukáló csókkal, hanem a hölgy mindkét kezén el óhajt időzni. így-csupán egy betű megváltoztatásával - már erőteljes udvarlás íze van. Nos, mindez tökéletesen beleillett a Noszty fiú világába, a dzsentri-korszak hangulatába, de mi keresnivalója van a huszadik század második felében, Nyujorkban, a Második Körút és a Hetvenkilencedik utca sarkán? Vagy akár a ceglédi piactéren is? Ma a nő, - a magyar nő is -, asszonyiságának megtartása mellett - elsősórban emberi boldogulását keresi, nem pedig egy rég letűnt korszak hamis és hazug csillogását. Nem is maradt meg ez a szokás más népeknél, csak nálunk. A szegény mai magyar fiataloknak még az az elégtétel sem jár ki, hogy szüleik valami régi magyar szokást erőszakolnak rájuk. Mert nem a magunk óborát őrizzük ám makacsul, hanem a másét! Jelen esetben a XVII-ik századi spanyol királyi udvarét, vagy Mária Teréziáét. Őrzünk egy kordivat-kelléket, melyet mások már régen elvetettek. Mintha rizsporos parókában, vagy krinolinban járnánk. S hogy ez nem túlzás, ellenőrzésül próbáljuk csak angolra, németre, vagy akár spanyolra és portugálra lefordítani azokat a változatokat, melyeket eléggé gyakran hallunk magyar körökben: „légy szíves, otthon kézcsókomat tolmácsolni“, vagy „el ne mulaszd kézcsókomat átadni“. S mivel korunk törekvése, az egyszerűség és az őszinteség, a szavakban is a konkrétumokat keressük. Hunyjuk be a szemünket s képzeljük csak el, amint a népes társaságból hazatérő Aladár jegyzetfüzetébe gondosan felírja a kézcsók-tolmácsolási megbízásokat s hazatérve, hűségesen át is adja. S mivel tolmácsolásra kérték, tőle telhetőén próbálja utánozni a küldők stílusát is. Szegény asszony! A„kezétcsókolom“ elemzése azonban nemcsak derűs fordulatokat eredményez. Múltjában találunk sötét foltokat is. Hiszen a magyar úriember illemkódexe szerint a „kezétcsókolom“ köszöntés nem minden nőnek járt ki egyaránt, hanem csupán az úrinőnek, az úriasszonynak. S az úriasszony nemcsak kedves, művelt hölgyet jelentett. Sőt! Nem ez volt definíciójának lényege. Az úriasszony kategóriának kifejezetten osztályjellege volt. Ki volt az úriasszony? A hivatalnok-katonatiszti családok nőtagjai hivatalból úriasszonynak számítottak, műveltségüktől, iskolai végzettségüktől, modoruktól függetlenül. Az érettségihez, vagy egyetemi végzettséghez kötöttfoglalkozású férfiak nőnemű családtagjai, vagy az ilyen iskolai végzettségű nők. A földbirtokos osztály nőnemű tagjai. Itt azonban már a nemesi eredet lényeges volt a kategória eldöntésénél. A kétszázholdas jómódú gazda felesége parasztasszonynak számított, de a leszegényedett, tízholdas hétszilvafás kisnemesé úriasszonynak. A kereskedők és családtagjaik nem voltak az úriosztály tagjai, akárhogy is meggazdagodtak. De ha a szegény kisnemes, végleg tönkremenve, esetleg kinyitott egy fűszerüzletet, akkor azt mondták a feleségére, hogy „szegény nő, úriasszony létére a pult mögött áll.“ Ilyen öngyilkos társadalmi mentalitás mellett természetesen nem volt véletlen, hogy ipari és kereskedelmi életünk irányítása rohamos mértékben bevándorolt és félig, vagy alig asszimilált idegenek kezébe került. Az altisztek, a vice-házmesterek népe voltunk -Szabó Dezső kifejezését kölcsönözve. Horváthné, vagy Kovácsné, a vice-házmesterné semmilyen körülmények között nem volt úriasszony. De leánya, ha érettségizett és különösképpen, ha egyetemre került, úrilánynak számított. Ezek az esetek eredményezték a legbántóbb helyzeteket. Ha az úriember összetalálkozott Horváthnéval, a vice feleségével és lányával, az egyetemista Judittal, akkor gyakran előfordult, hogy így köszönt: „Kezét csókolom, Jucika, jónapot Horváthné“! Ez a nemzedékek soro22
