Itt-Ott, 1984 (17. évfolyam, 1-3. szám)
1984 / 2. szám
ki is hát a szocialista ember? A csepeli munkásnak a miniszter fia? Vagy a hajdani grófnak a zsákhordó melós unokája? A kérdés, amit meg szeretnék vizsgálni, hogy az úriember és a szocialista ember mesterséges ellenpólusai között meg lehet-e fogalmazni a magyar ember illemtanát és lehet-e azt korszerű formába tenni? Vizsgáljunk meg néhány magyar illemtani jellegzetességet és nézzük meg milyen változtatásokat ejthetne rajtuk egy illemreform. Itt van mindjárt előttünk a már említett ,,kezétcsókolom“ kérdése. E köszönési forma történetével részletesen foglalkozik Makkai János ,,Urambátyám országa“ című, a harmincas években Budapesten kiadott könyvében. A kézcsók eredete a spanyol etikettre nyúlik vissza. Első nyomai a spanyol koronázási szertartásban találhatók, melyben a királyné a koronája feltevése után kezet csókol a királynak. A kézcsók tehát a király személyében összpontosított feudális hatalom szimbóluma volt. A spanyolok déli világában, fellengző és nagyzoló, túlzó gesztusaik légkörében alakult ki. Tőlük vette át az Egyház is, a főpapok (hűbérurak) számára. Később a biedermeier gavalléria korában a szerepek megcserélődtek. Az udvarló gavallér olcsó hazugsággal királynőjének, úrnőjének nevezte szíve hölgyét és ezt a hazugságot a királyi hatalom szimbólumával, a kézcsókkal is megtetőzte. A fejlődés nálunk is hasonló volt. A régi magyar világban, még a reformáció táján, kézcsók csak a férfinek járt ki, nőnek sohasem. Jókai számtalan regényében nyomát találjuk ennek a szokásnak, amikor a nemesi porták kisasszonyai kezet csókolnak a látogató idősebb férfiaknak. A Habsburgok, mint a királyi abszolutizmus középeurópai oszlopai, udvari szertartásrendjük mércéjéül a szigorú spanyol etikettet választották és annak részleteit germán pedantériával még jobban kidolgozták. így jelent meg a Habsburgok udvarában a nőknek dukáló kézcsók s vele együtt a köszönési kifejezés: Küsse die Hand. Az udvarból átvette a bécsi polgárság s tőlük városaink németajkú polgárai, majd lassacskán a Bécset látogató, módosabb polgári és nemesi rétegeink. A „kisztihand” fokozatosan magyarosodon, a Bach korszak cseh-osztrák-morva hivatalnoki ízlése a Bécs-utánzás jegyében általánossá tette. Tipikusan magyar logikátlansággal, mint a passzív nemzeti ellenállás szimbóluma jelentkezett a „kisztihand“ fordítása: kezét csókolom. Kossuth szakállas dédapáink némileg úgy érezték, hogy Haynaut és Világost torolják meg egy kicsit, amikor dédanyáink nemzedékének kezétcsókolomot köszöntek, és nem „küsse die Hand“-ot. A magyar igeragozás gazdag árnyalása módot adott a magyar gavallériának a köszöntési forma különféle változataira. Hiszen már a szórend megváltoztathatóságának magyar szabadsága, szemben a pontos, de nehéz vas-stráfos német szórendi szekérrel, lehetőséget ad a jelentés színezésére. „Kezét csókolom“ más árnyalású, mint „csókolom a kezét.“ Az előbbi tisztelettudóbb, alázatosabb, mert a kezet teszi előre, mintegy a hódolatot hangsúlyozva. A másiknál a csókon van a hangsúly, egy kicsit bizalmasabb, erotikusabb, adott körülmények között tolakodóbb is lehet. A többesszám használata - csókolom a kezeit - magyartalan, mert a magyarban az egyesszám mindkét végtagot jelenti. (A béna magyar embernek nem „egy“ lába van, hanem féllába.) A „kezét csókolom“ kifejezésben azonban hallgatólagosan az. is benne van, hogy 21 I
